Süvít a szél, Késmárk felett...
Megállt a szél Késmárk felett:
nincs háború,
sem üldözés,
sem romantikába hajló bujdosás,
nincs, aki fusson,
nincs honnan,
s hová:
hisz mindenhol ugyanazt leli.
Otthontalan lett a város,
lakói már régen messze járnak,
s gyermekeik álmában
sem kísért már az elhagyott haza.
Otthontalan lett a város,
mert kik utcáin járnak, tudják:
házaikat nem az ő kezük formálta,
otthonaikba nem ők álmodtak életet,
az üveget nem ők színezték tetszésük szerint,
nem az ő lábuk koptatta simára az utcaköveket.
A vár csak épület nekik,
ha simítják falait,
nem marják kezüket a bujdosók könnyei,
idegen név számukra Rákóczi s Thököly.
Nem tudják,
miért finomabb itt a kút vize,
zöldebb a fű
s ízesebb a sajt.
A templom rózsaablakán
még átsejlik a múlt,
még István s a Korona
ezredév jegyében,
mint ottfelejtett őrök
vigyáznak felejtett korokat,
mert robognak a századok,
de néha az üveg erősebb,
mint a kő,
s akár az ember,
ki csak rombolni tud,
s felejteni akar.
A pap a templomban tótul intonál,
arca nyugodt,
ajkán békét rejt a szó,
talán csak én hallom belőle a cipszert és magyart.
Megállt a szél Késmárk felett,
nem jön már változás.
S a szürkébe fáradt kor
nem hazudik reményt.
Csak egy mozdulat,
begyullad a motor,
a kocsi indul hazafelé.
Mennyivel mások voltak az elmúlt idők indulásai!
Volt kit szerelmi vágy,
kit a messzeségben rejlő titok,
kit büszkeség,
a haza és otthon közötti súlyozás,
vagy az arcába csapó öklök űztek messzire.
Az otthon azonban otthon maradt,
s tudták,
lehet és lesz még visszaút.
Ma már nem él e vágy
s nem keresi senki a reményt.
A házat lebontották,
a házban más lakik,
talán csak a tégla emlékezik,
mert az ember is felejt,
a szavak s a dallamok is semmivé foszlanak.
S már nincs "miért", se "mégis", csak a bizonyosság, hogy Isten kezében értelmet nyer minden.
Comments