Fény és sötét

Gondolathíd egy svájci erdő és a tarcali áldó Krisztus szobor között

Ahogy erdei ösvényen,

hegyek között, erdőknek mélyében,

tör át a napfény a fenyők között;

ahogy az éjt hasítja át a hajnal;

ahogy a télre a tavasz csalél életet;

ahogy a Nagyböjtre a Húsvét felel:

úgy táncol örömöt a remény,

az életem jelen napjai felett.

S e fákat nézve egy szoborra gondolok,

mely formázza Krisztus áldó kezét:

ahogy a grániton ott is áttör a gondolat,

a nehézségeken a közös akarat,

s megjelenik a fizikai világban,

a láthatatlan Isten a kemény anyagban,

s ahogy egymást szeretik

a por leányok és fiak,

kik összefogva alkotnak,

nekünk általuk az Úr ad,

egy jelet, hogy nincs hiába,

s mindenre válasz az élet szava.