Teamesék: A fényképész és az író

Lennert Géza barátomnak

Az írói utaknak különleges varázsa van: új vidékeket fedezhetünk fel, új emberekkel, akikkel korábban csak az írásaimon keresztül ismertük egymást, köthetünk barátságot. Mégis, külön varázsa van annak, amikor ismerős településekre várnak vissza minket és régi barátokkal találkozhatunk.

Ez a határon túli utunk még a szokásosnál is zsúfoltabb volt: délelőtt Zentán rendhagyó irodalomóra, este Újvidéken könyvbemutató, de a kettő között volt annyi időnk, hogy megajándékozzuk magunkat néhány órás baráti beszélgetéssel „öreg” fényképész barátommal, Gézával. Öreg, mondom, de ezzel nem életkorára célzok, sokkal inkább arra az életműre, amit létrehozott: ezernyi fotó, ezernyi stílus és legalább ennyi sors és élet, amit megörökített.

Egy bőséges ebéd a teraszon, alattunk a csendes völgy, s közben meghánytuk-vetettük a világ dolgait: a XX. és XXI. századi szerb, magyar és vajdasági történelem bőséges beszédtémát biztosított. A lakoma után félrehúzódtunk a „szentélybe”, Géza dolgozószobájába, hogy új könyvem borítójához keressünk fényképet. Bevallom, hogy a fedőlap-válogatás jórészt „fedősztori” volt csak: szeretem Géza képeit nézegetni, de legalább ennyire élvezem, amikor elmeséli a képek történetét is. „Habent sua fata libelli”[1], ahogy mondták a bölcs latinok, s én hozzáteszem: a fényképeknek is.

Emberek, a maguk leplezetlen emberségében, töredékes, idő véste szépségükben, mindegyik, mint egy-egy római szobor, mégis a boldogság sugárzik mindegyikről. Ezt mondja a kép – de mögöttük sorsok vannak.

Egy nő, egy kisfiú, egy férfi. Egy boldog család a múltból. A kisfiú nagy csodálkozó szemekkel néz a világba, mintha az eljövendő sorsát látná: betegség és halál.

Két nő, anya és lánya…

- Biztos felismered őket – kezdte mesélni.

- Igen, barátok vagyunk.

- Az anya már meghalt…

- Nem tudtam – szégyelltem el magamat. Eszembe jutottak a találkozások, hogy milyen őszintén, tiszta szívből tudott nevetni, aki hallotta, maga is vele nevetett. Szégyelltem magamat, mert tudtam, hogy most gyászt kellene éreznem, de magamban mosolyogtam, mert arra a mindent átható kacagásra gondoltam, amit a néma, mozdulatlan, fekete-fehér fotográfia is felidézett.

Egy ölelkező pár, a háttérben a Péterváradi erőd, közöttük egy felrobbantott híd.

Gézával egymásra nézünk, nem is kell kimondanunk: „1999”[2].

A legszebb kép talán egy tengervízben lebegő nő volt: harmóniába került a természet, a szabadság, a szépség és a boldogság.

- Vele mi történt? – kérdeztem, kis félelemmel a hangomban.

- A férje rendőr volt… 92-ben ő volt a háború első szerbiai áldozata. A kép még a nyolcvanas években készült – mesélte.

- Jó lett volna megállítani az időt.

- Az időt nem lehet megállítani, de meg lehet őrizni belőle, ami érték. Talán ez a művészet lényege.

- Te mindig megteremted a szép pillanatot.

- Nem, nem én teremtem meg. Csak meglátom a mondanivalót, ami talán nem is mindig szép és megtisztítom a feleslegestől.

- Mint egy szobrász a márványtömböt – mosolyodtam el.

S ebben a pillanatban ránk nyitottak, hogy indulnunk kell a könyvbemutatóra. Lementettük a képeket és elindultunk.

A könyvbemutató csodálatosan sikerült, azon alkalmak egyike volt, amikor megéreztük, hogy miért érdemes az irodalommal foglalkoznunk. Szárnyalt a lelkünk, de sajnos véget ért, búcsúznunk kellett, még száz kilométernyi út várt ránk Zentáig.

Nem szeretem az olyan zsurnaliszta kifejezéseket, mint az „évszázad vihara”, de útközben valami hasonlót éreztem: alig haladtunk pár métert, és kitört az égiháború. Villámlás, széllökések, a vízfüggönyben a látótávolság 4-5 méterre csökkent, ismeretlen ország, ismeretlen út, online navigáció nélkül, még az út szélét sem láttam, hogy hova tudnánk félrehúzódni. Két és fél órán keresztül szótlanul ültünk a kocsiban, minden idegsejtemmel a vezetésre koncentráltam, kizárva a tudatomból az út szélén a felborult kocsit és mentőt. Tudtam, haza kell, és haza is fogunk érni Zentára, s addig nincs se félelem, se filozófia.

Csak amikor megérkeztünk és rágyújtottam egy cigarettára, gondolkoztam el azon, ha az elmúlt két órában véget ért volna életem története, vajon maradt volna-e utánam annyi nyom, annyi szép és igaz pillanat, mint amiket Géza fényképezőgépe megőrzött a múltból egy-egy modelljéről?

[1] a könyveknek meg van a maguk története.

[2] a NATO bombázások éve

Képek: Lennert Géza

2025 április

#LennertGéza