A királynénak társa nincs,
ruhája fekete,
gyászát barokkos pompa fedi,
lelkében nem él a zene,
halványkék és fekete,
színe a múltnak és jelennek,
fotó már nem őrzi arcvonásait,
fia halott, lánya gyűlöli…
Mit ér neki,
hogy egy nemzet szereti,
s őrangyalként oltárra emeli?
Öregasszonyként messzire utazik,
fogát vesztette, arcát fátyol fedi,
néha egy jobb korról álmodik,
s néha tán ifjúságát idézi,
mikor még hitte: boldog lehet…
Csak utazik, csak menekül,
s már nem is tiltakozik,
mikor egy merénylő tőre
halálra döfi.
Amikor egy francia király meghalt, a hírnök kiállt az ablakba és azt mondta: „A király meghalt! Éljen a király!” Kicsit mi is így vagyunk Erzsébet királynéval: a királyné meghalt, mert 1898-ban ledöfte Svájcban a merénylő tőre, de a mítosza tovább él! Ugyan kit érdekel, hogy Erzsébet királyné is megöregedett, hogy ráncos lett, feketében járt, hogy időnként kiestek a fogai, mikor mi magyarok az ifjú és diadalmas királynét akartuk benne látni, akiben egymásra talált a nemzet és a király? Nem az esendő, gyenge embert, aki se gyerekeivel, se férjével nem tudott igazi érzelmi kapcsolatot kialakítani, aki maga szerzett Ferenc Józsefnek egy szeretőt, aki fiát az öngyilkosság felé terelte és akit még imádott lánya is távolságtartással kezelt… Nem, nekünk egy „asszonyi angyal” kell, ahogyan Széchenyi István nevezte, aki biztonságot ad egy vesztett szabadságharc után, aki képes egy megosztott és csüggedt nemzetnek reményt és egységet adni…
Vajon meg kell-e ismernünk a valódi Sisit? Vagy elég nekünk a Sissi? Mi ér többet: a történelmi valóság, amit teljességében amúgy sem érthetünk meg, vagy a mítosz, amit teljes egészében meg tudunk élni?
Gödöllő, minden lelkiismeretes történészi és múzeumszervezési munka ellenére elsősorban a mítoszról szól, s talán ez nem is baj: a valóság sokszor elkeserít, amíg a mítosz erőt ad, hogy a valóságot igazzá formáljuk.
Ha az 1860-as években Erzsébet királynéban csak a dacos kamaszt látjuk, talán nem lett volna erőnk kitartani és békésen küzdeni a szabadságunkért, amit a Kiegyezésben elértünk, 1867-ben. Ne féljünk hát a mesék világától! És ezt a mesét talán sehol máshol nem tudjuk olyan teljesen megélni, mint Gödöllőn.
A vers, Török Tünde hangján:
De a vers Tünde vlogbejegyzésébe is belekerült: