Rettegés angyala száll a világ felett, sófárként[1] szólnak szám-harsonák: ennyi a beteg, s közülük ennyi halt meg számok börtönébe zárva tudatunk.
Virtuálissá vált az életünk, az ajtók zárva, az utca néptelen, s talán még Pilátus sem mosott oly gonddal kezet, mint ahogy mi, naponta ezerszer.
Rettegek én is, torkomban csúszik a félelem, de nem a vírustól reszket a szívem, világunkat és a túlélőket féltem.
Mert a járvány angyala eltávozik egyszer, kinyílik világunk, s újra szabadok leszünk - de lesz-e vajon új Dávid király ki oltárt épít Arauna szérűjén[2]?
Vagy rabságba ejt a pogány életöröm, szabados szabadság, bűnös élvezet, a bűn szépsége, s céltalan futás?
Vajon, ha kinyílnak az ajtók, első utunk merre vezet? Vissza tudunk-e lépni, a virtuálisból a valóságba még? A monitor és a mobil helyett, az oltárra, a napba s a másik szemébe nézni?
Vajon visszatér-e még tűnő, valós, s igazabb világunk?
Kép: Marc Chagall: Jákob küzdelme az angyallal