Halottak napja:
mécsesek égnek a sírokon,
a mécsesek kifogynak,
s csak a műanyag vagy fémhüvely marad.
Pár hét, s mind a szemétbe kerül,
s csak a sírkő marad.
Meghal, akit szeretünk,
szép sírt emelünk neki,
márvány, vagy műkő,
mindegy,
mert a kő tovább él, mint a hús.
De pár száz év,
a kő elporlik,
a sírokat felszántják,
s csak a föld marad.
Virágot viszünk a sírokra,
míg állnak, míg élünk,
visszük a nyár vesztett ízeit,
mert tudjuk,
meghalnak, akiket szeretünk,
velük hal a nyár,
velük csupaszodik az ősz,
tűnik a titoktermő tél,
s a tavaszi újjászületés,
mert minden idő meghal:
az idő halott.
Meghal a szerelem,
tűnik a szenvedély,
már nem cirógatja bőrünket a napfény,
a szabadság íze múlt emlék csupán.
Meghalsz egyszer Te is,
s szemedből tűnik a nevetés,
s kacagásod sem hangzik tovább.
Meghalnak szavaink,
szürkülnek emlékeink,
s tudjuk, száz év,
s nevünk sem ismerik.
A szavak, miket írok?
Néhányan meghallják talán,
de írhatom kőre,
vagy porba,
mindegy:
a szél elfújja mind.
Meghalunk mind,
meghal minden mi "mi" vagyunk,
ha már eleve nem halott,
mit magunkról hiszünk,
s a halottak napi búcsúzó napfényben,
mécsesek tűnő lángjában
remeg a kérdés:
Ugye a szeretet megmarad?
Hát persze, hogy megmarad!