Régen az erdőben, nagy hegyek völgyében a vándorra halál lesett: gonosz tündérek, boszorkányok, vének, rablók és más szegénylegények, képében halál jelent meg…
Boldog korok, mikor a halálnak még arca volt, s nem maga az erdő termett pusztulást…
Mert jött kor, mikor már erdőként termett a gyilkosság, több ezer férfit gépfegyver és szögesdrót gyűlölködő ÁVÓ-s az élők földjéből kivág, ítélet nélkül, önkény törvényéből rothadó halálra szán.
Halálerdő csontfái között dermeszt az emlékezés.
Mert a gyilkos tagadja tettét hazugságra épült a magyar tartomány, nálunk a halált is halálra ítélik, hogy nyoma se maradjon hogy Recsken volt haláltábor…
De rombolhatják a tábor falait, ki elhagyta, azon a pecsét: a „soha, sehol, senkinek” ültethetnek ezernyi fát a kőbánya helyén, víz lepi el a tömegsírok gödrét, a halál emléke ködként megül…
Ne kérdezd miért, mert nincs értelem és feloldozás, az elföldelt hullák és nyomorék túlélők sorsában nincs megváltás.
Csak ennyi: Te élsz. És élünk oly sokan, kik tán felejtünk, de emlékezünk e vérmocsár erdőben. Hervadnak a koszorúk, színét veszti a nemzetiszín szalag, de a gennyel kevert vér örökre festi lelkünk, ettől már nem menekülhetünk
Comments