Valahol egy asztalon határvonalat húznak és indul a halálmenet, százezrek sírja jeltelen, százezrek emléke említetlen.
A szájakat bezárja a félelem, a könyv, mi mesélne, betilttatik, de a temetetlen halottak kísértenek, mert az igazságot elzárni nem lehet, áttöri az önigazoló hazugságokat.
„Konduljatok meg harangok!” ne hallgassatok!
Hozzátok vissza halottaink, mondjuk ki azok neveik, kik gyilkos menetben vesztettek álmot és életet.
Konduljatok harangok, idézzetek álmot, adjatok a himnusznak dallamot, és fél évszázad után, magyar zászlót lengessetek.
Mert nem számít az asztalon húzott határ, míg a lélek lélekhez elér, míg magyar magyarra rátalál, míg lány könnycseppje csillan felém.
Elérkeztem a beregszászi verseim utolsó darabjához. A rendszerváltást követően Kárpátalján viszonylag hamar elkezdték feldolgozni a múltat, emlékműveket emeltek a sztálini terror áldozatainak. Erről szólt TÚRI LÁSZLÓ előadása…
Azt hiszem, ez a vers méltó bejezése a beregszászi verseimnek, keretbe foglalja Kárpátalján töltött napjaimat.
Commenti