-
Gyermek voltam,
s ha a himnuszt énekeltük, zengett vele a szajuz nyerusimki,[1]
s zászlónk három színét majd elnyelte a nagy vörös…
-
Fiatal voltam,
s a himnusz-éneklésnek szilveszteri pezsgő íze volt, egy dacos igen, a sok szürke nem között.
1989.
Múlt pár év,
jött a szabadság csodás Karácsonya[2],
egy pillanatra reménnyel telt meg a dalunk,
hittük, hogy annyi nehéz kor után
Isten végre tényleg megálld.
1990.
Jött új tavasz,
jött új ősz,
lenézett, vidéki lett a himnusz és a zászló,
úgymond „mucsai” hisz ami szabad, abban nincsen dafke[3]-íz
1994.
Fordult egyet újra a sors rozsdás kereke,
vele fordult kedvünk tavasza,
más íze lett a szónak:
magnóról szólt a szózat és a himnusz.
1998.
Az áporodott után,
újra jött egy kis szabad levegő, az ezeregyszázra ezret húztunk[4], s csak visszanézve, utólag tudjuk igazán:
„… jól éltünk hajdanán[5]”.
Haladt az ország és az üzlet,
szabadon zengett a himnusz
és szabadon lengett a zászló…
- bár néha
fásult volt a hang,
s fakultak a színek.
2004.
Énekeltük a himnuszt,
s „örömmel” hallgattuk az ódát,
hangfalak bömbölték:
„An die Freude[6]”!
S zászlónk mellé odakerült
a kék-csillagkörös
2006.
Könnygáz marásában,
embervér ízében,
fogaink csikorgásában
tisztultak a színek,
s a himnusz dallama.
Hallgattunk,
mert hallgatni kellett,
miközben szépen virágoztak a szavak:
„szabadság, tolerancia”
„fejlődés, épülés”
„Európa itt!”
2010.
A titkos, szívben forgatott gondolatok
dagadón, de végre kimondatnak
nagy ünnepségeken
túlvirágoznak a szavak.
Piros-fehér-zöld erdők
nőnek a szónokok mögött.
A remény halála a beteljesedés, s az ideológia a hité.
De legalább a himnusz szabad,
ki énekli, már nem fél, de reménykedik,
ízét áldja a „hátha” és a „mégis”.
A „csakazértis”
[1] a szovjet himnusz [2] utalás a román forradalomra [3] dac [4] 1996-ban ünnepeltük a honfoglalás 1100 éves, 2000-ben a keresztény államalapítás 1000. évfordulóját, [5] Walther von der Vogelweide: Ó jaj, hogy eltűnt minden [6] Örömóda, az EU himnusza