Huszonnégy ember áll az esőben.
A városból mentem hazafelé, lelkemet még nyomta, munka, tervek garmadája,
esett az eső,
mentem hazafelé.
Huszonnégy ember, két tucat esőverte ember, állt és várt.
Nekem csak egy nap, pár fenyegető határidő, elvégzendő ezer feladat, csak egy nap, mint ezer más.
Huszonnégy ember, zivatarral nem törődve, állt az öreg kápolna körül, lelkében morzsolta már a litániát, szívében érezte az ünnep zamatát.
Mentem feléjük, én balga vándor, ki rég nem látja már a lényeget, azt, amiért élni érdemes.
Ott állt huszonnégy ember, gyermekkorból ismerős szavakat sorolva, mint tették őseik, túl sok évszázadon, a kápolna falát imával itatva át.
A pap könyvét kezével védte sok durva esőcsepp elől, huszonnégy ember énekelte: „Szent Anna, Szent Anna, Jézus Krisztus nagyanyja”, s titokzatos erő térített utamból feléjük.
Huszonnégy ember állt ott, egy maroknyi maradék, százalékban ki sem fejezhető, mégis, ez a huszonnégy, mint a nap óráinak száma, egy és egész.
Ott voltam köztük, én, a huszonötödik, sodort magával az ima ereje, nem számított, hogy az idő telik, az eső meg esik, sok szürke napi tények serege, csak az,
hogy kötényed védett, áldásod szállt felém, Jézus nagyanyja, Mária anyja, Szent Anna.
Könyörögj értem, bűnösért!
Az ünnep, másnak köznap, végetért, a huszonnégy ember hazament, huszonnégyfelé, a kápolna ajtaja egy évre újra bezáratik, de Te ott maradsz, s minden este őrzöd utam hazafelé.
Solymár 2012. Szent Anna napjának estéjén