Látogatóim száma

  • Rozványi Dávid

In memoriam Berec Antal




2021 Nagycsütörtökén elment közülünk Berec Antal, írói nevén Moholi Tóni, délvidéki költő.

Életrajza röviden:

  • 1952 január 21-én született Zentán, sok felé járt a világban de magát mindig Moholinak tartotta, nyugdíjasként is itt él – élt.

  • Toncsi barátunk Vegyészeti technikumot végzet mégis a becsületes foglalkozása kőműves és ács. „Nagy családban” nőt fel, sokan voltak testvérek, amelyek ma már szétszóródtak a világ minden tájára. Sokáig és sokan a foci pályáról ismerték Moholon és Adán.

  • Megjárta Ausztráliát, ahol Puskás Öcsivel – a legendás száguldó őrnaggyal is ismeretséget kötött

  • mégis ma már több mint ezer vers szerzője (jóval felül – nem tudni pontosan), amelyeknek jó részét fakéregre írva is teszi - tette! Szobái falán alig van hely újjak számára. Néha napján Moholi Tóniként a Facebook oldalain is megosztja velünk szerzeményeit!

  • Versei közt megtalálhatók a szerelmestől a balladákig sok minden. Főleg magyar nyelven ír, de vannak szerb nyelvű versei is.

  • Sok versében Moholról (de Adáról is ír), azok lakóiról, mindennapjairól, a múltról és a jelenről ír. Mellbevágóan felismerhetők falunk, eseményei, tájai:- Kutyahegy, Oncsa, Liboda, Tisza, a moholi nagyúton levő (volt) csárda… stb., de az emberek hétköznapjai vagy egyes családok szinte a szemünk előtt lebegő történetei. Verseiben ismerünk saját magunkra, barátainkra, a szomszédainkra, a környezetünkre


NESZE SEMMI FOGD MEG JÓL – nekem ez a verse az igazán „tónis”:


Viharraltépett szárnyakkal közelít,

újra az útját veszített szebb jövő,

úgy látom így előbb ér ide a vég

s arra jóval több lesz majd a vevő.

Nyüzsög itt öreg,kimustrált a rongyos,

betegen,szegényen senkinek nem kell,

nincs már pénze,se pipája se dohánya

s fárasztóbb nékik az éj,mint a reggel.

Bánatkönnyeiket nem lehet látni,

mert ők sokan a szívükből sírnak,

üres a szobájuk az udvaruk az ágy,

leírottak és segélyt hiába is hívnak.

A ''Nesze semmi...''politika bugyog,

minden gondolatom a gonoszt üti,

talán kellene szólni is már valakinek,

mert a csend tüze a gyalázatost fűti.

Sajnos vezető atyáink felvilágosultak,

most derült égből jön a bú s háború,

ők boldogan dőzsölnek,páváskodnak,

nekünk asztalunk üres,létünk szomorú.

Minden apróságnak is van életmesélye,

születik,fejlődik,szenved,majd meghal,

csak nem mindegy kivel él s kit szolgál,

lelke van,nem fű,fa,se bús zene sem dal.

Elragadott a lealázás,leértékelés árja,

zöld ágon fonnyadó gyümölcs lettem,-

máskor csak az érett hullott le a fáról,

de az életnedv ízeit is már elfeledtem.

A bőség oly vonzó illatú kosarából is

csak szüleim családi asztalánál ettem,

s az élet langyos örömperselyéből se,

már rég óta semmi jót se nem vettem.

Nagy örömárnyék felé haladók serege,

lezárt szemeikkel menetel mellettem,-

egy ilyen egész életen tartó vihar után,

már szivárványt sem várhatok felettem.

A készet letépik,eladják,az árát elviszik,

az ilyen fajta élet stigmáival teli lelkem,

készül feladni minden szélmalomharcot,

már kimerült s nem küzd már mellettem.

Ezután itt már több tűz nem éghet,

mert az innen újra minden élőt elűz,

utána jönne a bűz az elviselhetetlen,

majd szabó,ki tűjébe régi cérnát fűz.

Tengernyi év múlott el már gyászban,

ideje lenne a csúnya múltunk dacára,

embert találni,ki a kicsi palántánknak,

asztalról boldog mosolyt tűzne arcára.

A termés sajnos messzire hullott a fától,

gyermekerővel szorított ökölre,karokra

nagy teher hárul,csalás,lopás,hazugság...,

s nincs elég éber szem az új vandálokra.

Szavaznák újból újra Hazám,ha tudnám,

hogy öledben megvethetném örök ágyam,

akkor a szívem gyeplőjét hiába cibálná,

már sok örök nyugovóra csábító vágyam.

Elhervadt most itt körülöttünk minden,

ide többé nem nyúl le őszinte segítő kar,

sok mindent ellep az őszülő avar a bánat

és jön a hazug,aki a mély sebeinkbe mar.



Barátomra, Tónira ezzel a verssel emlékezem, halálhíre hallatán írtam:


Nem voltál művész, ki csak műveiben élt, de szavaidnak életed adott ízt és értéket.


Nem voltak világmegváltó terveid csak azt a kis sarkot, ahol éltél, tetted szebbé, teljesebbé, s így a világ lett értékesebb.


Hangod nem volt hangos, szelíd szavakat vetettél papírra, mégis a csendes bölcsesség világot körbeért.


Emberként elmentél, életed véget ért, lelked Istennél, díjad a teljesség, de műveidben még velünk élsz, mert csak a test hal meg, a szó örök.


259 megtekintés0 hozzászólás