Réges-rég, amikor még az emberi nem egy volt csak az erdő állatai közül, a földet az istenek és istennők uralták, bölcsen kormányozva a hősöket, óriásokat és törpéket, a világ teljes volt: mindennek meg volt a helye és rendeltetése. A folyó életet adott a földnek, a folyóban sellők játszottak, de az igazi kincs, amiről senki sem tudott, a mélyén feküdt. Nem tudott senki sem, csak a kíváncsi és kacér sellők, melyek a folyó habjaiban játszottak, nap, mint nap és énekelték: „Hejja! Hajja!”… [1]
A három sellő ma is a hullámokban táncolt, a negyedik, Sonnenlinde a parton maradt: ő napfény és nem vízi sellő volt, a folyó vize még túl hideg volt neki. A három sellőt ez nem zavarta, megszokták, hogy barátnőjük a napfénytől virágzik ki, nem a víztől. Örömök és vígságuk így is teljes volt, hiszen tudták: övék a világ. Kergetőztek a vízben, s ha nagy néha kettejüknek sikerült elkapni a harmadikat, hangosan felkacagtak, s kacagásuk végigszállt a világon. Egyszer az egyikük, Woglinde összerezzent:
- Valaki néz minket!
Egy csúf alak állt a parton: Alberich a törpe, a kacagás kicsábította barlangjából. Bár szokatlan volt neki a fény és a szabadság, nem tudta levenni szemét a sellőkről.
- Ki vagy? Mit akarsz? - kiáltott rá Woglinde.
- Ugye nem zavar, ha nézem, ahogy táncoltok a vízen? Ússzatok ide, hadd játsszak én is veletek - válaszolt a törpe.
- Nevetnem kell - súgta a másik sellő, Flosshilde, a többieknek. - Nézzétek a hősszerelmest!
- Akkor játsszunk vele… De más játékot kap majd, mint amit szeretne! - csillant fel a harmadik sellő, Wellgunde szeme.
Kiúsztak a partra, egy karnyújtásnyira a törpétől. Woglinde kezdte a játékot:
- Ha azt akarod, hogy kedvesek legyünk, kedveskedj nekünk! - szólt és visszasiklott a folyóba.
- Szólj hozzám, hősöm! Ha szerelmes szemeiddel rám nézel, szépnek látlak én is! - emelte a tétet Wellgunde, de mire a törpe átkarolta volna, ő is elszökött.
- Látod, milyen gonoszak a barátnőim? - kezdte a kacérkodást Flosshilde is. - Válassz engem, csábíts el szép szavakkal, férfias hangoddal!
- Reszket a lábam, remeg a szívem, ha rám nézel! Te vagy a legszebb mind közül!
- Gyere akkor utánam! - nevetett fel Flosshilde is és beúszott a folyó közepébe.
A szerelemtől vak törpe a vízbe vetette magát, nem vette észre, hogy a sellők csak incselkednek vele. Ügyetlen mozdulatokkal próbálta utolérni őket, de amikor épp elérte volna őket, szétrebbentek. Végül a sellők megunták és nevetni kezdtek:
- Nézzétek a korcs törpét! Hogy ugrál és dühöng! De hogy ne menj el üres kézzel, kapsz egy jótanácsot tőlünk: ha nőt akarsz és hű szerelmet, kapd el és kötözd meg, akkor biztos kitart melletted hűségesen!
Sonnenlinde a partról nézte és csak annyit suttogott: - Szegény.
- Ti vagytok szegények… - szólalt meg mellette egy hang, amit mindenki ismert: Erda volt, a földanya.
- Mi?
- Igen… Nézd ezt a három kacér, de bugyuta sellőt. Nem tudják, de ma reggel ért véget a világotok. Ők pusztították el, épp most.
- A világ? Azt hittem az örök.
- A világ örök, de a világotok nem. Ma reggel kicsúfolták ezt a törpét és ezzel elindították az istenek világának végromlását.
- Miért? - kérdezte félve a sellő.
- Nézz a törpére! Látod a gonosz fényt a szemében? Most már nem szerelemre vágyik, hanem bosszúra. Hatalmat akar, hogy megalázza a sellőket: a szeretet útja bezárult előtte, hát hatalmat akar.
- És ez sikerülni fog neki? Sikerülhet?
- Mindjárt megcsillan a napfény a folyó mélyében rejtőzködő kincsen. Wotan, bölcsen rendelkezett: csak azé lehet, aki lemond a szerelemről, de három sellőt küldött, akiket látva, mindenki értékesebbnek tartja az ölelést az aranynál. Alberich azonban tudja, hogy a szerelmet nem kapja meg, ezért a kincset választja. És a kincs kiszabadul és elkezdi gyilkos útját.
- Hogyan?
- Mit látsz Alberichben?
- Egy szerencsétlen alakot, aki sohasem kapott semmit az élettől. Nem tudnék félni tőle.
- Ha megszerzi a kincset, gyűlöletét varázserővé kovácsolja és szörnyeteggé változik. Az aranyát, amit a folyó mélyéről felhozott, mindenki irigyelni fogja: még az istenek is. Pusztító útra lép a világ, irigység, gyilkosság, erőszak, vérfertőzés szegélyezi majd, mindenki mindenre hajlandó lesz az aranyért. Nem vagy kislány, tudnod kell, egy bűn is képes felborítani a rendet, elég egyszer engedni a rossznak, kacérságból és hiúságból megbántani valakit, hogy minden felboruljon. Ma volt a világunk utolsó hajnala, este már egy megváltozott világtól búcsúzik. S nem telik bele hosszú idő, s végleg véget ér az istenek világa.
- És mi jön azután?
- Valami, amit el sem tudtok képzelni: felvirrad az emberek napja.
- Az embereké? Hiszen azok semmi mást sem tudnak, csak vadászni, rabolni, ölni és… ölelni.
- Nekik elég ennyi. Mindent, ami ezen túl van, feleslegesnek ítélnek és elpusztítanak. Kivágják a fákat, a folyókat elterelik, a hegyeket keresztültúrják, nem marad egyetlen hely sem, ahol mi, istenek, menedékre lelnénk.
- Ilyen szörnyeteg lenne ez az a törpe? - kérdezte csodálkozva a sellő.
- Ti formáltátok ilyenné. Ti teremtettétek ezt a szörnyet.
- Én nem - rázta meg a fejét a sellő. - Én csak itt ültem.
- Néha nem megtenni valamit, ugyanolyan nagy bűn, mint megtenni. Némán nézted, te is részese lettél.
- Akkor? Azért jöttél, hogy elítélj?
Erda elmosolyodott:
- Ugyan, mire mennék azzal? Voltam én is fiatal, mielőtt bölcs és erkölcsös lettem volna. Én már akkor itt voltam, amikor még az istenek és a sellők sehol sem voltak, amikor a sárkányok uralták a földet, de még akkor is ifjú leszek, életet szülök, amikor a ti világotok régen lehunyt. A Föld és az élet örök, csak az élők múlnak el. De most még visszafordíthatsz mindent.
- Hogyan?
- Hallgass a szívedre. Az még nálam is bölcsebb.
A törpe csúszkálva próbált partra mászni, amikor a sellő odalépett hozzá. A kezét nyújtotta neki és kisegítette a partra. Rámosolygott, és arcából a napfény tündökölt. A törpe boldog volt és elfelejtett mindent: a kicsúfolást, a megaláztatást, az aranyat és a bosszút is. Örömében ugrálva és dalolva ment hazáig. Igaz, az erdő és a folyó lakói meg is ijedtek a furcsa hangtól és dobogástól.
Erda odalépett Sonnenlinde mellé:
- Ma megmentetted a világot. Köszönöm.
- Örülök… Akkor minden marad így, örökre…
- Örökre? - hajtotta le a fejét. - Nem tudom, még én sem. A jövő nem létezik, a jövőt mi alakítjuk. Holnap lehet, hogy új bűnök jönnek, új veszélyek, sohase tégy foglalót a holnapra.
- Akkor hiába volt?
- Gondolj arra, hogy ma te megtetted, amit kell. Egy nappal tovább él a világ. Kell ennél több? És talán holnap is lesz olyan valaki, aki egy szóval, egy mosollyal, egy segítő mozdulattal visszakergeti a sötétséget az éjszakába, a szeretettel legyőzi a gyűlöletet. De most menj és élvezd a pillanatot, mert akármeddig is élsz, az elszökött perc nem tér soha vissza! Hejja! Hajja! - Válaszolta bölcsen Erda és megcsókolta a sellő homlokát.
[1] utalás Wagner A Rajna kincse c. operájára
A képet köszönöm Tike Esthernek!