Scana szerette a bűvös erdőt, ahol élt. Mintha minden fa, minden virág és madár, és minden négylábú a része lett volna, mintha ezer meg ezer szeme, szárnya és lába lett volna. Mégis, néha a naplementében elvágyódott, valahová, messzire. Ilyenkor felreppent a legmagasabb fa legmagasabb ágára és lélekben útra kelt. Tudta, hogy a kinti világ kegyetlen és lélektelen, mégis szerette volna megismerni. Vonzotta az ismeretlen új világ, de tudta azt is, hogy milyen veszélyes a tündéreknek és az erdő minden lakójának a hitetlenek földje: a hitetlenség megöli a csodát és minden csodás teremtményt. Mégis, érteni akarta azt a világot.
Egy este ez a vágy majdnem maga alá gyűrte, nem bírt magával és leszállt a föld alá, hogy megkeresse Bubajat, a földtündért. A föld nem változik, csak évmilliók alatt, Bubaja is sokkal öregebb, így bölcsebb is volt nála, már akkor ott ült a barlangban, amikor az emberi nemnek még híre-hamva sem volt, tudnia kell a választ:
- Az erdőlakók kiléphetnek-e a külső világba? Van-e út innen el és vezet-e vissza út?
A Földtündér sokáig gondolkozott:
- Az út mindig nyitva áll, de aki elhagyja az erdőt, és a külső világba tér, elveszíti a varázst, már csak egy lesz a sok közül.
- Akkor nincs visszaút a valóság világából a mesék erdejébe?
- Nincs. Kimehetsz, de akkor elveszíted tündér voltodat, egy leszel az asszonyok leányai közül. És ezzel nem csak magadat veszítenéd el, hanem az erdő is szegényebb lenne: ha egy mese meghal, minden mese veszít a színéből.
- Akkor sohasem fogom megtudni, mi van az erdőn túl…
- A kinti világba sohasem juthatsz el, de van egy határvidék, ahová a kinti világ és az erdő lakóinak is bejárása van: a szerelmesek ösvénye…
- Hogyan találom meg?
- A szerelemet nem lehet megtalálni. Csak indulj neki nyitott szívvel és a szerelem útja rád fog találni. De vigyázz! Mert bár férfi és asszony nem lát meg soha, de aki a szerelem útján jár, megpillantja a bűbájos világot, annak nem vagy láthatatlan!
A tündér félve, mégis izgatottan készült az útra. Kitűzte az indulás napját, s számolta vissza a napokat. Tudta, hogy semmit sem szabad siettetni, mindennek megvan a maga ideje. És, amit várunk, ünnepnap lesz.
Amikor elérkezett az idő, félve vágott neki az útnak. A bűvös erdő határában hátrahagyta erődtündér énjét, hiszen az megszokott életéhez tartozott, a szerelem útján ugyan mi hasznát venné? Az erdőben otthon volt, biztonságban, minden ismerte és engedelmeskedett neki, mintha a keze lett volna… Ahogy lépkedett előre, félelembe öltözködött. Mi lesz, ha valaki meglátja? Itt már nincsen bűvereje, hogy megvédje magát. A szerelem ösvényén meztelennek érezte magát, kiszolgáltatottnak. Furcsa mód, lépéséről-lépésre ez a félelem lassan erővé vált benne: arra gondolt, hogy így védtelenül most már nem a varázserővel felruházott erdőtündér, hanem „csak” Scana. Életében először önmaga volt. Szabad. Ha egy-egy levél, vagy fűszál megsimogatta, érezte, hogy már nem úrnője, hanem része az őt körülvevő világnak. Majd a harmónia és az erő lassan átadta helyét a szabadság ölelésének. Visszagondolt az otthoni erdőre: ez másfajta szabadság volt. Az otthoni életét is ő alakította, de minden mozdulatában, minden percében ott volt a kötelesség, hiszen felelős volt azért a világért, minden lakójáért. Most, hogy kilépett abból a világból, a szabadság új dimenzióját élte meg: levetve tündér-ruháját, a szabadság nem azt jelentette, hogy bármit megtehet, hanem azt, hogy nem kell megtennie semmit, csak egyszerűen élhetett, beengedve magába a külső világ ezer simogatását. Boldogan, dalolva ment az úton, néha lépése tánccá vált.
Egy árny rebbent át az úton…
- Ki vagy? – kérdezte a tündér.
De az árny válasz helyet csak ennyit mondott: - Nem láttad?
- Kit?
- Akkor nem láttad… - válaszolta az árny és tovább lebegett.
Scana nagyon furcsállotta, de nem tehetett semmit, tovább haladt az útján. Nem sokkal később egy újabb árny jött vele szembe. A tündér félve nézett rá, meg sem tudott szólalni. Az árny a szemébe nézett és szomorúan megingatta a fejét: - Ez sem az… - és továbbment.
Legszívesebben visszafordult volna, de a kíváncsiság hajtotta: vajon mi lehet a szerelemben, ami árnyékká teszi az embereket? Újabb és újabb árnyakkal találkozott, de egyik sem válaszolt neki, mindegyik elment mellette, mintha keresnének valamit, amiről úgyis tudják, hogy nem találják meg. Az ösvény körül megritkultak a fák, egy hegyoldalban vezetett, s az út végén egy szikla várta. Leült a szikla szélére és lenézett: mintha az egész világ feltárult volna előtte. Gyönyörű, mégis félelmetes volt: sokkal hatalmasabb, mint az eddigi életében bármi. Belefeledkezett az időbe, már lebukóban volt a Nap, amikor észrevette, hogy ül valaki mellette. Egy árny, de most furcsamód nem érzett félelmet.
- Ki vagy? – kérdezte tőle.
- Egy kóbor lélek… mint mindenki errefelé – válaszolta az árny. – De te nem vagy közénk való.
- Nem… én csak tudni szeretném.
- Mit?
- Hogy mi a szerelem, ami összeköti a valódi és az igazi világot. De amit láttam, az elrettent: csak árnyakat láttam, mintha a halottak szellemei kísértettek volna.
- Csak árnyakat?
- Igen.
- Ők csak a szerelem száműzöttjei… Akik hagyták elveszíteni, és most a szerelem emléke kísérti őket. Van, aki utólag jött rá, hogy a szomszéd kislány, aki sütit hozott neki, volt, aki legjobban szerette. Volt, aki már felnőtten hagyta el azt, aki új életet adott neki. Van, aki bár egész életét azzal élte le, akiben megtalálhatta volna a szerelmet, soha nem élte meg a csodát. Itt minden árny, minden kóbor lélek keresi azt, akivel boldog volt, vagy akivel boldog lehetett volna.
- Szerencsétlenek…
- Szerencsétlenek? Nem! – rázta meg a fejét a kóbor lélek. – Ők a szerencsések, mert tudják, mit veszítettek el, még hisznek a szerelemben, még ha nem is birtokolják. Reménytelen keresésükben mégis boldogok, mert hiszik, hogy létezik a boldogság. Ha szerencsétleneket akarsz látni, nézz le a mélybe!
Scana lenézett: a szikla alatt, egy folyó hömpölygött, a partján foszladozó holttestek garmadája. – Ők kik?
- Ők, akik már nem képesek se szeretni, se remélni. Őket egyszer megérintette a szerelem, de kiégtek: meghalt a lelkük, amikor a szerelem véget ért. Itt hagyták a lelküket, most már lélek nélkül élnek a világban. Látod a vizet is?
- A folyót? Furcsa víz, néha, mintha állna, néha, mintha folyna, hol lassan, hogy gyorsabban.
- Az a folyó az idő… A szerelemben néha megáll, néha siet, néha csak kínkeservvel halad. A szerelem legyűri az időt, de az idő sokszor megfojtja a szerelmet. Akiben a szerelem megöli a lelket, azon csak átfolyik.
- Akkor ez a szerelem egy borzasztó dolog – rázkódott össze a tündér. – Van, akit örök bolyongásra ítél, van, akit halálra. Miért vágyódnak annyira utána az emberek?
- Nézz fel az égre!
Scana engedelmesen felfele nézett és elcsodálkozott: az égen ragyogó fények táncoltak. – Ők kik?
- Ők, akik megtalálták az igazi szerelmet. Ki két órára, ki néhány hétre, de vannak olyanok is, akik egy életre. Ők boldogok. Ez az a boldogság, amit mindenki keres, de keveseknek lesz osztályrésze.
- Miért?
- Mert az emberek nem találják az egyensúlyt. Szeretni kell és elfogadni a szeretetet, boldoggá lenni a másik boldogsága által.
- Valamit nem értek… - gondolkodott el a tündér. – Ha te tudod a titkot, miért nem vagy boldog? Ki az, akit keresel?
- Én tudom, hogy nem fogom sohasem megtalálni, túl vagyok a reményen és a félelmen. Nekem már elég, hogy megéltem a csodát, amiről a legtöbb ember nem is hallott. Már nem keresem, ugyan, minek is tenném?
- Hogy boldog legyél. Nem ez minden ember célja?
- Jobbat és rosszabbat éltem meg, mint ami bárkinek megadathat. Ha újra rálelnék, ha újra találkoznék vele, megsemmisülnék.
- Akkor miért bolyongsz itt? Miért nem térsz haza?
- Mert életem legnagyobb kincse ez az emlék. Ha hazatérnék a régi életembe, akkor én is lélektelen élő halottá válnék. És talán még megtalálok valamit, ha nem is a szerelmet.
- Mit?
- Amikor öleltem, amikor csókoltam, amikor eggyé váltunk a szerelemben, megszűntem létezni, mégis akkor voltam életemben először és utoljára önmagam. Talán abban reménykedem, ha őt már nem is találom meg, magamra még rálelhetek.
- Értelek… Azt hiszem – bólintott Scana. – És ha újra szeretnél? Ha még egyszer átélnéd ezt a csodát?
- Nem akarom – rázta meg a fejét az árny. – Te szép vagy.
- De ő szebb volt, tudom – húzta fel fitos orrát a tündér.
- Nem, te szebb vagy.
- Akkor ő jobb volt?
- A szemedben látom, hogy te jobb vagy. Ő talán önző volt, talán gonosz, de amikor öleltem eggyé váltunk és a legjobb lélekké vált, akit ismertem. És mielőtt megkérdeznéd, valószínűleg bölcsebb is vagy nála, mert nyitott a szellemed, kérdéseid vannak és nem válaszaid. Ez a bölcsesség.
- Akkor mégis, miért? Miért zárkózol be egy új szerelem elöl?
- Mert vele önmagam voltam. Az a valaki, akit egész életemben megtagadtam. És ha újra szeretnék, akkor ezt a valakit árulnám el. Ugye te tündér vagy?
- Igen, de honnan tudod?
- Túl ártatlan vagy, túl sok benned a szeretet ahhoz, hogy ember legyél.
- Igen, tündér vagyok, otthagytam a kis világomat, hogy megismerjem a szerelmet, ami összeköti a két világot: a láthatót és a láthatatlant. Van egy kis erdő, ami az enyém, amit én tartok életben, nélkülem eltűnne belőle minden, ami szép és igaz.
- Akkor indulj vissza a világodba, ezt kérem tőled.
- Miért?
- Mert abban a világban szükség van rád. Akit szerettem, istennő volt nekem, benne egyesült minden, ami szép és jó a világban. De visszatért a saját kis szürke világába és elveszítette isteni lényét: ember lett. Benned még megvan az isteni, nem akarom, hogy elveszítsd magadat. Tudom, ez mit jelent, hiszen én is elveszítettem az énemet.
- Mondjak le arról, hogy megtaláljam, ami téged ennyire boldoggá tett?
- Ott szükség van rád… Szeret a kis világod, ez adja meg majd neked a teljességet. És a szerelmet úgysem találnád meg ezen az úton, aki keresi, sohasem találja. A szerelem egy csoda, vagy rád talál, vagy neked kell megteremtened. A te csodád otthon vár. Indulj haza.
- És te?
- Én majd itt ülök az idők végezetéig és várom, hogy rátaláljak magamra.
- Talán igazad van – állt fel a tündér. – Megyek oda, ahol szükség van rám. És ez lesz a boldogságom. Isten áldjon – búcsúzott el az árnytól.
- Isten áldjon – válaszolta az árny.
Scana visszatért az erdőbe, az otthonába. Boldog volt: a látható és láthatatlan, mozgó és mozdulatlan világa már nagyon várta. Tündérkarjaival átölelt mindenkit és mindent, már nem érezte hiányát a szerelemnek.
Csak néha esténként, amikor kiült a legmagasabb fa legmagasabb ágára gondolt a különös árnyra: vajon mi lehet vele? Megtalálta már önmagát? És fény járta át a szívét, mert érezte, hogy az a bizonyos kóbor lélek is éppen rá gondol.
A képet köszönöm Tike Esthernek!
"Amikor öleltem, amikor csókoltam, amikor eggyé váltunk a szerelemben, megszűntem létezni, mégis akkor voltam életemben először és utoljára önmagam. Talán abban reménykedem, ha őt már nem is találom meg, magamra még rálelhetek...."❤️