Vándorcsillaggal volt viselős az éj, s lent a földi emberek élték szokásba fulladt napjaik.
A cézár, a felséges isten, márványpalotájában ült mozdulatlanul, márványarccal, márványszívvel. Nem ember volt, intézmény, melyért gurul az arany, folyik a vér.
A jelen arc: az isteni Augustusé, de már megtöretett lélekkel áll előtte a következő princeps, Tiberius.
A király teste olajban ázott, húsa férgek lakomája, perelt Istennel magánya börtönében: fia, felesége, mind halott, tudta, hisz ő ölte meg.
Szenvedett, gyilkolni vágyott, már ez éltette csak.
A király, ki „Nagynak”, s Heródesnek neveztetett.
A katona, az ifjú lovag, parancsot teljesített, gyilkolt, falvakat égetett, mert minden felett
A Cézár, Róma
s a Rend.
Néhány száz halott, mert a Jog mondja, ki lázad, halnia kell, s máris kész az előléptetés:
az ifjú Pilátus sokra viszi még.
A kisfiú boltost játszott, nem katonát, vért már látott eleget, tudta jól, a legfontosabb a siker s haszon.
Ezüstön gördül a világ, ezüstöt szerezni kell!
Megismeri még a világ a Juda Kairót nevet.
A pap az oltárhoz lépett, megdobban szíve, büszkén szolgálta Istenét.
Ajkán szent volt a szó, szívében néma az eskü: hogy mindez mindörökre így marad, csak álljon a Templom s éljen a nép, e nagy cél mindent megér!
A pap, Kaifás, erre esküdött.
A csecsemő, anyja keblére tapadt, kerek, fekete szemében, tükröződött anyja arca, s a remegő csillagok.
Anyja ajkán dallam volt a név, ahogy dúdolva mondta, „Johánán, kicsikém”.
S Erzsébet nem tudta, csak szíve súgta, hogy fia lesz a Keresztelő.
Az emberek élték szokásba fulladt szürke hétköznapjaik, de a Vándorcsillag már útra kelt, szomjas szíveknek új remény.
S a Szűz ez éjjelen, sok jó szándékú gyilkos között, megszülte Gyermekét, s ahogy ránézett, talán ezt suttogta: Remény.
Mert lehet bármily sötét az éj, felhők takarják a csillagfényt, hiába ölik meg ezerszer, évente, hetente, minden pénteken,
azóta mindig feltámad. Mindig él.
A dicsőség Istené.