Karácsonyt ígért a tél, ködös fagy vezette a férfit és a nőt egymáshoz, az üveggombákhoz, ahol egykor, életekkel korábban találkoztak. Amióta csak egymásra találtak, mindig lángoltak, hol szerelemben, hol fájdalomban, de sohasem tudtak közömbösek maradni egymás iránt. Megálltak egymással szemben, ezer csók és ölelés, szakítás és bántó szó emléke kötötte össze őket. Ajkaik egy pillanatra egymásra találtak, de a nő szégyenlősen körbenézett és megrázta a fejét:
- Vajon megvan még a régi kávézónk? Nem illendő, hogy a mi korunkban szerelmes kamaszként viselkedjünk az utcán… - tiltakozott a nő.
- Oda mennél inkább? De ha akarod, sétálhatunk is.
- Ne, hideg van. És ott kicsit kettesben lehetnénk.
A kávézó még a helyén volt, s mintha a pultoslány is emlékezett volna rájuk, amikor leadták a rendelésüket: teát a nőnek, a férfinak egy kávét. Amikor kettesben leültek, a férfi a nőre nézett:
- Köszönöm, hogy találkoztunk. Hiányoztál.
- Ha már úgyis keresztülutaztam a városon, miért ne találkozhattunk volna? - vont vállat a nő.
- Múltkor fájó szavakkal váltunk el egymástól.
- Tudom. Ezért is akartam találkozni veled.
- Nagyon megbántottál a szavaiddal. Amikor elváltunk, úgy éreztem, sohasem akarlak többé látni - vallotta be a férfi.
- Nagyon megbántottál a hallgatásoddal. Őszintén mondtam. És én is azt éreztem, hogy többé nem akarlak látni.
- Most mégis… - válaszolta a férfi. - Találkoztunk és köszönöm. Tudod, mindig úgy éreztem, amíg együtt voltunk, hogy mindig te akarsz irányítani, hogy a tulajdonodként kezelsz, amivel azt tehetsz, amit akarsz.
- Egyszer talán nekem is lehet az életben - sóhajtott fel a nő. - Én meg azt éreztem, hogy ki akarsz sajátítani, nekem nem lehet és nem is szabad megmondani, hogy mit tegyek. Vagy elfogadsz, vagy nem, de ne akarj átalakítani!
- Emlékszel, egyszer táncoltunk.
- Igen, de nem sikerült. Felkértél, elkezdtük, de aztán át akartam venni a vezetést, és összegabalyodtak a lábaink - mosolyodott el a nő.
- Mégis, addig a pár másodpercig, amíg kis híján el nem buktunk, boldog voltam.
- Hát akkor őrizd meg ezt!
- Megőrzöm, ígérem. Emlékszel a zenére? Talán a leggiccsesebb valcer volt, amit valaha is szereztek: a Herkulesfürdői emlék. - a férfi dúdolni kezdett, iszonyatosan hamisan, a dallamot még véletlenül sem találva el: - „Veled még a rossz is jó volt…”
- Ha jó volt, akkor jó…
- A rosszat meg felejtsük el.
- Talán jobb lenne, ha a jót is.
- Szeretlek.
- Ezzel rontottuk el. Ha megmaradtunk volna a barátságnál, vagy csak pár örömteli pásztorórát töltöttünk volna együtt, mélyebb érzelmek nélkül, akkor minden másképpen alakul. De az olyan mondatoknak, amik „ha”-val kezdődnek, nincs értelmük. Ha így vagy úgy történt volna… De nem úgy történt, hanem így.
- Te is szerettél…
A nő a teásüveghez ért és rezignáltam állapította meg:
- Túl forró még mindig. És, különben is, honnan veszed, hogy szerettelek? Sohasem mondtam.
- A száddal sohasem mondtad, de minden mással igen.
- A te bajod, hogy elhitted.
- Te is elhitted.
- Az meg az én bajom - nevetett fel a nő.
- Hát volt választásom? - mosolyodott el a férfi. - Amint megláttalak, elvesztem.
- Panaszkodsz?
- A világért sem… Elfogadtam a sorsot és boldog voltam.
- És most?
- Boldogtalan… De nincs értéke annak a boldogságnak, amiért nem boldogtalansággal fizetünk. Ugyanazzal tettél boldoggá, mint boldogtalanná. Ha az egyiket elfogadom, a másikat miért ne fogadnám el?
A nő a férfi szemébe nézett:
- Most már vége… Tudod?
- Tudom, de nem veszem tudomásul. Annyiszor szakítottál velem, és utána mindig új ölelések jöttek, tüzesebbek és szenvedélyesebbek, mint korábban.
- Utoljára komolyan mondtam, biztosabb voltam benne, mint bármiben az életemben.
- Tudom - bólintott a férfi. - És azt is tudom, hogy minél végzetesebben mondod ki, minél hosszabb ideig tartasz ki mellette, annál jobban eggyé válunk, amikor visszatérsz.
- Most azonban kitartottam mellette. El kellene fogadnod.
- Talán valóban végleges lesz a mostani elválásunk, mégis ez a remény életet.
- Bolond kisfiú! - hajolt a nő a férfihoz. - Találhatnál magadnak valakit, aki hozzád illik!
Azonban az ajkaik túl közel kerültek egymáshoz és újra egy csókban egyesültek…
- Te őrült… - szólalt meg percekkel később a nő. - Most nézd meg a szádat. Meg az enyémet. Töröld meg, mielőtt emberek közé mennél.
- Ígérem, legközelebb jobban vigyázok…
- Nem lesz több… - nézett a nő a piperetükrébe, mire a férfi csak legyintett:
- Egy dolgot megtanultam melletted…
- Mit?
- Hogy minden ígéreted, amit mondasz és minden elutasításod csak időre szól.
- Akkor meg minek szeretsz engem?
- Mert a szavaidon túl, amit érzel, az örök és változatlan. Talán az előjele változik, túl gyakran is, néha szeretet, néha gyűlölet, néha vonzalom, néha félelem, de az érzés változatlan.
- Lehet… - gondolkozott el a nő. - Már nem vitatkozom, vitatkoztunk eleget. Maradj ebben a hitben, ha ez neked jó. Indulok.
- Talán csak egy hit, talán tévedés… De lehet, hogy te tévedtél, amikor azt hitted, hogy nélkülem is teljes lehet az életed. Ezt azonban én nem mondhatom ki, erre magadnak kell rájönnöd.
- Majd szólni fogok, ha úgy érzem. De tudnod kell, hogy ezt sohasem mondanám ki. Mégis… Ha meghalnék, a halálom előtt talán te lennél az egyetlen, akinek kimondanám. - A nő ösztönösen összerázkódott, mint aki már meg is bánta, amit mondott.
- Rendben. Ha két ember valóban szerette egymást nem csak múló szeszély és szenvedély volt közöttük, akkor örökké egymás részei lesznek.
- Nem szeretem ezeket a nagy szavakat, hogy örökké… Megkötnek. Most most van és kész. Holnap már lehet, hogy halottak leszünk és akkor mire mentünk a várakozással?
- Reménnyel édesítettük meg a most-ot.
- Most már tényleg mennem kell… - állt fel a nő. - Szia.
- Szia - válaszolta a férfi, s amikor már tudta, hogy a nő nem hallja, hozzátette, mint egy hitvallást, a régi szerelmes szót: - Szeretlek, Vartija...