RĂ©ges-rĂ©g, amikor mĂ©g az emberi nem egy volt csak az erdĆ ĂĄllatai közĂŒl, a földet az istenek Ă©s istennĆk uraltĂĄk, bölcsen kormĂĄnyozva a hĆsöket, ĂłriĂĄsokat Ă©s törpĂ©ket, a vilĂĄg teljes volt: mindennek meg volt a helye Ă©s rendeltetĂ©se. A folyĂł Ă©letet adott a földnek, a folyĂłban sellĆk jĂĄtszottak, de az igazi kincs, amirĆl senki sem tudott, a mĂ©lyĂ©n fekĂŒdt. Nem tudott senki sem, csak a kĂvĂĄncsi Ă©s kacĂ©r sellĆk, melyek a folyĂł habjaiban jĂĄtszottak, nap, mint nap Ă©s Ă©nekeltĂ©k: âHejja! Hajja!â⊠[1]
A hĂĄrom sellĆ ma is a hullĂĄmokban tĂĄncolt, a negyedik, Sonnenlinde a parton maradt: Ć napfĂ©ny Ă©s nem vĂzi sellĆ volt, a folyĂł vize mĂ©g tĂșl hideg volt neki. A hĂĄrom sellĆt ez nem zavarta, megszoktĂĄk, hogy barĂĄtnĆjĂŒk a napfĂ©nytĆl virĂĄgzik ki, nem a vĂztĆl. Ărömök Ă©s vĂgsĂĄguk Ăgy is teljes volt, hiszen tudtĂĄk: övĂ©k a vilĂĄg. KergetĆztek a vĂzben, s ha nagy nĂ©ha kettejĂŒknek sikerĂŒlt elkapni a harmadikat, hangosan felkacagtak, s kacagĂĄsuk vĂ©gigszĂĄllt a vilĂĄgon. Egyszer az egyikĂŒk, Woglinde összerezzent:
- Valaki néz minket!
Egy csĂșf alak ĂĄllt a parton: Alberich a törpe, a kacagĂĄs kicsĂĄbĂtotta barlangjĂĄbĂłl. BĂĄr szokatlan volt neki a fĂ©ny Ă©s a szabadsĂĄg, nem tudta levenni szemĂ©t a sellĆkrĆl.
- Ki vagy? Mit akarsz? - kiĂĄltott rĂĄ Woglinde.
- Ugye nem zavar, ha nĂ©zem, ahogy tĂĄncoltok a vĂzen? Ăsszatok ide, hadd jĂĄtsszak Ă©n is veletek - vĂĄlaszolt a törpe.
- Nevetnem kell - sĂșgta a mĂĄsik sellĆ, Flosshilde, a többieknek. - NĂ©zzĂ©tek a hĆsszerelmest!
- Akkor jĂĄtsszunk vele⊠De mĂĄs jĂĄtĂ©kot kap majd, mint amit szeretne! - csillant fel a harmadik sellĆ, Wellgunde szeme.
KiĂșsztak a partra, egy karnyĂșjtĂĄsnyira a törpĂ©tĆl. Woglinde kezdte a jĂĄtĂ©kot:
- Ha azt akarod, hogy kedvesek legyĂŒnk, kedveskedj nekĂŒnk! - szĂłlt Ă©s visszasiklott a folyĂłba.
- SzĂłlj hozzĂĄm, hĆsöm! Ha szerelmes szemeiddel rĂĄm nĂ©zel, szĂ©pnek lĂĄtlak Ă©n is! - emelte a tĂ©tet Wellgunde, de mire a törpe ĂĄtkarolta volna, Ć is elszökött.
- LĂĄtod, milyen gonoszak a barĂĄtnĆim? - kezdte a kacĂ©rkodĂĄst Flosshilde is. - VĂĄlassz engem, csĂĄbĂts el szĂ©p szavakkal, fĂ©rfias hangoddal!
- Reszket a lĂĄbam, remeg a szĂvem, ha rĂĄm nĂ©zel! Te vagy a legszebb mind közĂŒl!
- Gyere akkor utĂĄnam! - nevetett fel Flosshilde is Ă©s beĂșszott a folyĂł közepĂ©be.
A szerelemtĆl vak törpe a vĂzbe vetette magĂĄt, nem vette Ă©szre, hogy a sellĆk csak incselkednek vele. Ăgyetlen mozdulatokkal prĂłbĂĄlta utolĂ©rni Ćket, de amikor Ă©pp elĂ©rte volna Ćket, szĂ©trebbentek. VĂ©gĂŒl a sellĆk meguntĂĄk Ă©s nevetni kezdtek:
- NĂ©zzĂ©tek a korcs törpĂ©t! Hogy ugrĂĄl Ă©s dĂŒhöng! De hogy ne menj el ĂŒres kĂ©zzel, kapsz egy jĂłtanĂĄcsot tĆlĂŒnk: ha nĆt akarsz Ă©s hƱ szerelmet, kapd el Ă©s kötözd meg, akkor biztos kitart melletted hƱsĂ©gesen!
Sonnenlinde a partról nézte és csak annyit suttogott: - Szegény.
- Ti vagytok szegények⊠- szólalt meg mellette egy hang, amit mindenki ismert: Erda volt, a földanya.
- Mi?
- Igen⊠NĂ©zd ezt a hĂĄrom kacĂ©r, de bugyuta sellĆt. Nem tudjĂĄk, de ma reggel Ă©rt vĂ©get a vilĂĄgotok. Ćk pusztĂtottĂĄk el, Ă©pp most.
- A vilåg? Azt hittem az örök.
- A vilĂĄg örök, de a vilĂĄgotok nem. Ma reggel kicsĂșfoltĂĄk ezt a törpĂ©t Ă©s ezzel elindĂtottĂĄk az istenek vilĂĄgĂĄnak vĂ©gromlĂĄsĂĄt.
- MiĂ©rt? - kĂ©rdezte fĂ©lve a sellĆ.
- NĂ©zz a törpĂ©re! LĂĄtod a gonosz fĂ©nyt a szemĂ©ben? Most mĂĄr nem szerelemre vĂĄgyik, hanem bosszĂșra. Hatalmat akar, hogy megalĂĄzza a sellĆket: a szeretet Ăștja bezĂĄrult elĆtte, hĂĄt hatalmat akar.
- Ăs ez sikerĂŒlni fog neki? SikerĂŒlhet?
- MindjĂĄrt megcsillan a napfĂ©ny a folyĂł mĂ©lyĂ©ben rejtĆzködĆ kincsen. Wotan, bölcsen rendelkezett: csak azĂ© lehet, aki lemond a szerelemrĆl, de hĂĄrom sellĆt kĂŒldött, akiket lĂĄtva, mindenki Ă©rtĂ©kesebbnek tartja az ölelĂ©st az aranynĂĄl. Alberich azonban tudja, hogy a szerelmet nem kapja meg, ezĂ©rt a kincset vĂĄlasztja. Ăs a kincs kiszabadul Ă©s elkezdi gyilkos ĂștjĂĄt.
- Hogyan?
- Mit lĂĄtsz Alberichben?
- Egy szerencsĂ©tlen alakot, aki sohasem kapott semmit az Ă©lettĆl. Nem tudnĂ©k fĂ©lni tĆle.
- Ha megszerzi a kincset, gyƱlöletĂ©t varĂĄzserĆvĂ© kovĂĄcsolja Ă©s szörnyeteggĂ© vĂĄltozik. Az aranyĂĄt, amit a folyĂł mĂ©lyĂ©rĆl felhozott, mindenki irigyelni fogja: mĂ©g az istenek is. PusztĂtĂł Ăștra lĂ©p a vilĂĄg, irigysĂ©g, gyilkossĂĄg, erĆszak, vĂ©rfertĆzĂ©s szegĂ©lyezi majd, mindenki mindenre hajlandĂł lesz az aranyĂ©rt. Nem vagy kislĂĄny, tudnod kell, egy bƱn is kĂ©pes felborĂtani a rendet, elĂ©g egyszer engedni a rossznak, kacĂ©rsĂĄgbĂłl Ă©s hiĂșsĂĄgbĂłl megbĂĄntani valakit, hogy minden felboruljon. Ma volt a vilĂĄgunk utolsĂł hajnala, este mĂĄr egy megvĂĄltozott vilĂĄgtĂłl bĂșcsĂșzik. S nem telik bele hosszĂș idĆ, s vĂ©gleg vĂ©get Ă©r az istenek vilĂĄga.
- Ăs mi jön azutĂĄn?
- Valami, amit el sem tudtok képzelni: felvirrad az emberek napja.
- Az embereké? Hiszen azok semmi måst sem tudnak, csak vadåszni, rabolni, ölni és⊠ölelni.
- Nekik elĂ©g ennyi. Mindent, ami ezen tĂșl van, feleslegesnek ĂtĂ©lnek Ă©s elpusztĂtanak. KivĂĄgjĂĄk a fĂĄkat, a folyĂłkat elterelik, a hegyeket keresztĂŒltĂșrjĂĄk, nem marad egyetlen hely sem, ahol mi, istenek, menedĂ©kre lelnĂ©nk.
- Ilyen szörnyeteg lenne ez az a törpe? - kĂ©rdezte csodĂĄlkozva a sellĆ.
- Ti formåltåtok ilyenné. Ti teremtettétek ezt a szörnyet.
- Ăn nem - rĂĄzta meg a fejĂ©t a sellĆ. - Ăn csak itt ĂŒltem.
- Néha nem megtenni valamit, ugyanolyan nagy bƱn, mint megtenni. Némån nézted, te is részese lettél.
- Akkor? AzĂ©rt jöttĂ©l, hogy elĂtĂ©lj?
Erda elmosolyodott:
- Ugyan, mire mennĂ©k azzal? Voltam Ă©n is fiatal, mielĆtt bölcs Ă©s erkölcsös lettem volna. Ăn mĂĄr akkor itt voltam, amikor mĂ©g az istenek Ă©s a sellĆk sehol sem voltak, amikor a sĂĄrkĂĄnyok uraltĂĄk a földet, de mĂ©g akkor is ifjĂș leszek, Ă©letet szĂŒlök, amikor a ti vilĂĄgotok rĂ©gen lehunyt. A Föld Ă©s az Ă©let örök, csak az Ă©lĆk mĂșlnak el. De most mĂ©g visszafordĂthatsz mindent.
- Hogyan?
- Hallgass a szĂvedre. Az mĂ©g nĂĄlam is bölcsebb.
A törpe csĂșszkĂĄlva prĂłbĂĄlt partra mĂĄszni, amikor a sellĆ odalĂ©pett hozzĂĄ. A kezĂ©t nyĂșjtotta neki Ă©s kisegĂtette a partra. RĂĄmosolygott, Ă©s arcĂĄbĂłl a napfĂ©ny tĂŒndökölt. A törpe boldog volt Ă©s elfelejtett mindent: a kicsĂșfolĂĄst, a megalĂĄztatĂĄst, az aranyat Ă©s a bosszĂșt is. ĂrömĂ©ben ugrĂĄlva Ă©s dalolva ment hazĂĄig. Igaz, az erdĆ Ă©s a folyĂł lakĂłi meg is ijedtek a furcsa hangtĂłl Ă©s dobogĂĄstĂłl.
Erda odalépett Sonnenlinde mellé:
- Ma megmentetted a vilågot. Köszönöm.
- ĂrĂŒlök⊠Akkor minden marad Ăgy, örökreâŠ
- Ărökre? - hajtotta le a fejĂ©t. - Nem tudom, mĂ©g Ă©n sem. A jövĆ nem lĂ©tezik, a jövĆt mi alakĂtjuk. Holnap lehet, hogy Ășj bƱnök jönnek, Ășj veszĂ©lyek, sohase tĂ©gy foglalĂłt a holnapra.
- Akkor hiĂĄba volt?
- Gondolj arra, hogy ma te megtetted, amit kell. Egy nappal tovĂĄbb Ă©l a vilĂĄg. Kell ennĂ©l több? Ăs talĂĄn holnap is lesz olyan valaki, aki egy szĂłval, egy mosollyal, egy segĂtĆ mozdulattal visszakergeti a sötĂ©tsĂ©get az Ă©jszakĂĄba, a szeretettel legyĆzi a gyƱlöletet. De most menj Ă©s Ă©lvezd a pillanatot, mert akĂĄrmeddig is Ă©lsz, az elszökött perc nem tĂ©r soha vissza! Hejja! Hajja! - VĂĄlaszolta bölcsen Erda Ă©s megcsĂłkolta a sellĆ homlokĂĄt.
[1] utalĂĄs Wagner A Rajna kincse c. operĂĄjĂĄra
A képet köszönöm Tike Esthernek!