Zamárdi a városában, amely büszkén viseli a „Balaton Szíve” nevet is, 2012 óta a strandon egy különös emlékmű áll: a repülősöké. Felirata szerint: „A II. világháború idején a Balaton térségében hősi halált halt repülőkatonák emlékére. Bármely nemzet fiai is voltak, nyugodjanak békében! Dicsőség a magyar hősöknek, akik életüket áldozták sokat szenvedett, drága hazánkért!”.
Az emlékmű a maga egyszerűségében is megkapó: a Balatont jelképező vörös terméskő hullámokból emelkedik ki egy légcsavar. A légcsavar egy Zamárdiban kényszerleszállt német vadászbombázó propellerének másolata. Ennek kapcsán érdemes felidézni a balatoni légicsaták emlékét.
Felmerül a kérdés, miért pont a Balaton? A nagy légi csatákat elsősorban az ipari vagy közlekedési csomópontok közelében szokták megvívni, a Balatonra viszont nem így szoktunk gondolni: ennek ellenére a tónak stratégiai jelentősége volt a Világháborúban.
Köztudomású, hogy az amerikai pilóták általában kevésbé voltak tapasztaltak, mint a tengelyhatalmak repülősei: az a rendszer, amely szerint egy bizonyos számú bevetés után lehetővé tette a szolgálat befejezését, megakadályozta, hogy az amerikai pilóták olyan tapasztalatokra tegyenek szert, mint ellenfeleiké. (Érdemes elolvasni ezzel kapcsolatban Joseph Heller: A 22-es csapdája c. regényét!) Az újonc bombázóknak kiváló tájékozódási pontot nyújtott a Balaton, így az Olaszországból felszálló, a Birodalmat (vagy ’44 után Budapestet) bombázó repülőgépek is gyakran erre vették az irányt.
A német megszállásig Magyarország titokban együttműködött a szövetséges bombázókkal: mi nem támadtuk őket, ők nem bombáztak magyar területeket. Két apró adalék erről az együttműködésről: egyszer egy magyar zászlós lövést adott le egy szövetséges repülőgépre, a magyar fél az isztambuli összekötőn keresztül sajnálkozását fejezte ki, és a zászlóst áthelyezték a gyalogsághoz. A szövetséges bombázók utasításba kapták, hogy Magyarország területére ne dobjanak le bombát, szükséghelyzetben víz vagy erdő felett kellett megszabadulniuk a terhüktől. Egy esetben, egy pilóta kényszerleszállás előtt megszegte ezt a parancsot, s fogságba esése után kérte a magyar hatóságokat, hogy ez tartsák titokban felettesei előtt[1]. Természetesen, a német megszállás után ezt a lovagias együttműködés megszűnt… Hosszan lehetne sorolni a civil és katonai áldozatok névsorát.
A Dunántúlért folyó harcok nem csak a szárazföldön, de a levegőben is folytak, ezekről már írtam a „Tavaszi Ébredést” (Frühlingserwachen) hadművelet kapcsán.
Végül meg kell említeni a zalai olajmezőket: a tengelyhatalmak üzemanyagszükségleteik 10%-át innen fedezték 1944-45 fordulóján, ezek megszerzése, megtartása, lerombolása kiemelt feladat volt.
Az emlékmű tiszteletreméltó módon emlékezik meg minden nemzet hősi halottjairól, de kiemeli a magyarokat. A bombázók parancsot teljesítettek, a vadászgépek védték a hazájukat, a csatarepülőgépek a földi hadműveleteket támogatták. Ha Zamárdiban járunk, hajtsunk fejet emlékük előtt.
Akit érdekel a II. Világháború balatoni vonatkozása, érdemes felkeresnie Zamárdiban a Világháborúk Múzeumát, vagy Szolnokon a Reptárat: ez utóbbi helyen látható a Balatonból kiemelt Iljusin Il-2M-3 „Sturmovik” csatarepülőgép.
A Balatonból kiemelt Iljusin Il-2M-3 „Sturmovik” csatarepülőgép