A Holokauszt emlékétől szívesen szabadulna az ember nyaralás alatt, de a történelemnek köszönhetően gyakran szembe találjuk magunkat ezzel a tragédiával. Tabon követendő módon segítik ezt a szembenézést.
Emlékeznünk kell, mert emberek voltak, mint mi, magyarok voltak, mint mi, halálukkal a magyarság is szegényebb lett.
Merüljünk el kicsit ebben a múltban! Az első népszámlálások idején (1840), (a Katolikus Lexikon szerint,) a lakosságnak még több, mint egyharmada volt izraelita vallású, később, bár a zsidóság száma nem csökkent, ez az arány egyre alacsonyabb lett, a keresztények számának növekedése mellett, egészen a Holokausztig (1940-ben már csak 11%-ot képviseltek, 459 fővel a lakosságon belül). A Holokauszt után még működött egy 84 fős hitközség, de sajnos ma már megszűnt a hitélet.
A két háború között életerős izraelita közösség működött Tabon: ápolták a „nagy csodatévő”, Wolf Abelesz emlékét, 1897-ben épült impozáns zsinagógájukban imádkoztak, 1922 óta újra működött a Talmud Tóra, volt temetkező, női és ifjúsági egyletük. A hitközség költségvetése 13 500 pengő volt, (amikor az átlagfizetés 120 pengő volt, s a 200 pengő pedig már egy kupléban megénekelt jó kereset).[1]
1944 májusában azonban az ima otthona a szenvedés házává vált: a zsinagógát gettónak minősítették és ide deportálták a járás zsidóságát. A gettó földi pokollá vált: kényszermunka, fogda, kivallatások, zsúfoltság, öngyilkosságok… Azonban, a szenvedések felidézése mellett emlékezzünk meg azokról is, akik képesek voltak emberként viselkedni: a lengyel menekülttáborok vezetői igyekeztek elrejteni a hozzájuk került zsidókat, a szülésznők pedig megtagadták, hogy testüregi motozást végezzenek a 12 évesnél idősebb nőkön. Azonban az emberség nem volt képes útját állni a gonosznak: 1944. július 3-án a fogvatartott 1400 zsidót útnak indították Kaposvárra, majd onnan, valószínűleg július 5-én, Auschwitzba deportálták őket. Július 5-én: egy nappal azelőtt, hogy Horthy Miklós kormányzó leállította volna a deportálásokat. Egy napon múlt a város zsidóságának sorsa… Csizmadia Nándor kiváló munkájában 263 áldozatot tudott név szerint azonosítani, de valószínűleg többször ennyi meggyilkoltra kell emlékeznünk.
Ma már hiába keresnénk a zsinagógát: az ötvenes években lerombolták.
Ha az egykori tabi zsidóságra szeretnénk emlékezni, érdemes felkeresni a tabi zsidó temetőt. A keresztény temető mellett, jelképesen lekerítve, szépen rendben tartva találjuk. A tabi zsidóság ortodox volt, s ahogyan a sírkövek is jelzik, magyar-héber feliratukkal, magyar szívűek. A temető közepén egy emlékmű vallja, hogy „megölte őket a gyűlölet – őrizze emléküket a szeretet”, rajta az áldozatok neve, azonba ha arcokat keresünk, emberi sorsokat, érdemes egyenként elolvasni a sírköveket.
Az egyik megrendítőbb egy kettős sír: balra az első világháborús hősi halottak nevei, jobbra a Holokauszt áldozatai. Itt érzi át az ember igazán, hogy mit is veszítettünk, hogy a zsidók kiirtása nem csak gonosz, de ostoba tett is volt: vajon hányan lehettek volna Magyarország javára a háborúban és a békében?
1910-ben Tab 3176 lakosából 485 volt izraelita; a hitközség 91 tagja szolgált a háborúban és 16-an haltak hősi halált. Közülük kettőnek a nevét olvashatjuk ezen a sírkövön: Deutsch Ferencz tartalékos hadnagyét (hősi halált halt: 1916.12.01) és Deutsch Gyula tartalékos kadétét (1916.06.16). Ők legalább férfihalált halhattak és hazai földben temették el őket, hősként. A másik sírkövön a „becstelenül és gyáván” legyilkoltak neve olvasható, öt név: Róna Béláné, László Béláné, László Béla, Róna Istvánné, Róna Juditka. Cseppben a tenger, egy család két generációjában a magyar zsidóság XX. századi története…
Mintha a sírkő azt kérdezné az elsőtől: megérte?
