A lullai helytörténeti gyűjtemény sok kincset őriz, a régi időkből. Mint egy kincsestár, vagy arzenál, a felejtés ellen.
Az egyik sarokban egy kontár módon szikszalagozott harmonika, szomorú történetet őriz…
Már vége volt a háborúnak, de az úgynevezett béke tovább szedte áldozatait. Néha elgondolkozom, miért van az, hogy Magyarországon az úgynevezett békés időszakok több emberrel végeznek, mint a harci cselekmények, 1945 után is ilyen béke következett. Deportálások keletre és nyugatra, északra és délre… Lulláról a svábokat deportálták. Úgy mondják, mindenki csak a legszükségesebb dolgokat vihette magával, 25 kilóig. Egy öregember, hiába volt a szigorú súlyhatár, elvitte magával a harmonikáját is, s amikor a szomszéd városban még egyszer eljátszotta a himnuszt: Isten álld meg a magyart… Akik hallották, azt mondják, még soha nem volt ennyire fájdalmas, ennyire szívfacsaró nemzeti imánk. S amikor végzett, földhöz vágta a harmonikáját, hogy soha ne szólaljon meg. Mert, ami a szentséget elérte, már nem érheti be kevesebbel.
Valaki felvette, s megragasztotta sárga szikszalaggal. De a harmonika azóta is némán várakozik egy széken, a lullai helytörténeti gyűjteményben.
Úgy mondják, errefelé voltak Koppány birtokai, azóta nevezik a szomszédos földeket Koppány völgyének. Koppány vezért felnégyelték, vérét beitta a föld. Talán ezért is terem ilyen meséket.
Comentários