A kőröshegyi ferences kolostort a XV. század második felében építette Báthory István országbíró (nem keverendő össze az azonos nevű erdélyi fejedelemmel). Fia, István, egy 1504-ben már a faluban rendezkedett be, halála után, öccsére, Andrásra szállt a birtok. Halála (1532) után a birtokot Pekry Lajos szlavóniai lovaskapitány akarta megszerezni, azonban a Báthory-hívek a kolostorba húzódtak vissza, így azt rájuk gyújtotta. Mindez az 1530-as években: félidőben a mohácsi vereség és Buda elvesztése között… Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy abban az időben, amikor a keresztény Európa Magyarországon vív élethalálharcot a törökökkel, amikor a Szapolyai-ház a Habsburgokkal küzd Szent István király örökségéért, volt idő arra, hogy a főurak egymással küzdjenek a földekért. Mondhatnánk, köszönjük, de nekünk a törökök nélkül is egész jó kis háborúink voltak…
Bár a ferencesek még visszatértek a kolostorba, de a török idők lassú pusztulást hoztak, majd a XVIII. századdal elkezdődött a lassú újjáépülés. Ma az egykori kolostor a község plébániatemploma, a miserend ide kattintva olvasható. Érdemes ellátogatni ide, s kicsit elgondolkozni a magyar történelem forgandóságán s azon, hogy maradhattunk meg mégis… Talán a hit segített, hogy érdemes folytatni, mindig újrakezdeni.
Csak a fél népe vagyunk, nem az egészé: csak félútig megyünk, csak félidőkig küzdünk, mindent csak félszívvel teszünk, mindent félbehagyunk, félig hiszünk, félig élünk, jóban és rosszban mindig csak fél énünk, mégis, titokban remélünk, hogy a sok félből, egyszer összejön az egész, vagy ha nem is a teljesség, legalább annak reménye, hogy megmaradunk, mint e templom, mit oly sok sokszor morzsolt a történelem.