Ha már Kőröshegyen járunk, nem lehet nem észrevenni a völgyhidat. A rossz nyelvek szerint teljesen felesleges, de azért büszkék vagyunk rá, és valóban: a Balaton látképének meghatározó eleme Magyarország leghosszabb hídja.
A híd szükségességéről, hogy itt és így kellett-e megépíteni megoszlanak a vélemények, azonban az érvek között elsősorban a logisztikai és élhetőségi szempontok szerepelnek, míg az autópályák élővilágra gyakorolt hatásáról kevesebb szó esik.
Ha összegezzük autópályáknak az élővilágra gyakorolt hatását, egyértelmű, hogy a negatívumok vannak többségben, ezek közül is érdemes azonban kiemelni, hogy csökkenti az élőhelyeket és fragmentálja azokat, azaz elválasztja egymástól az élőlényeket. Az autópályák az repülésképtelen állatok számára áthatolhatatlan falat jelentenek, így azok csoportjai belterjessé válnak, ami génállományuk romlásával jár (1 km út, akár 0,1 km2 területet is károsíthat). Emellett már szinte eltörpül az állat-elütések száma: ha egy állat megpróbál átjutni az autópályán, nagy valószínűséggel elütik (azért abszolút értelemben ez sem jelentéktelen: az USA-ban csak szarvasból egymilliót ütnek el évente!).
Navigare necesse est (hajózni szükséges), mondták a régi rómaiak, s ennek alapján mi is mondhatnánk, hogy autózni, autópályát építeni szükséges, a vasúthálózat jelen formájában nem képes kiváltani az autópályákat. Ezzel együtt is súlyt kell helyeznünk arra, hogy az állatvilágra ható ártalmakat, ha nem is tudjuk megszüntetni teljesen, de legalább csökkentsük. Nem egyszerű feladat, hiszen a két veszélytől, az elütésektől és a belterjességtől egyszerre kell óvnunk az állatvilágot: míg az első esetben meg kell akadályozni, hogy kijussanak az autópályára, addig a másodikban, éppen ellentétsen, át kell segítenünk őket.
Az akadályozás viszonylag egyszerű (?) feladat: védőkerítést kell építeni, vagy riasztókat kell felszerelni, ez nem csak az állatokat védi, hanem az autósokat is.
Az átjutás nehezebb kérdés… Lehet csatornákat építeni az úttest alatt, de ez legfeljebb a kétéltűeken és a hüllőkön segít. A vadátjáró tulajdonképpen egy híd az állatok számára az úttest felett, 40 centiméter vastag földréteggel, ezen legfeljebb a szárazságtűrő növények maradnak meg, a biológiai átjárók ennek továbbfejlesztett változatai, ezek már legalább 30 méter szélesek. A felül történő átjuttatás eszközei közül legfejlettebb megoldást az ökológiai átjárók jelentik: itt a növényzet azonos az átjáró környezetében találhatóval (legfeljebb cserjék szintjéig), így a rejtőzködő életmódot folytató állatok számára is lehetséges lesz az átjutás.
A másik lehetőség, hogy az autókat viszik a talajszint fölé és alatt nem csak az állatok juthatnak át a túloldalra, hanem a növényvilág is illeszkedni tud, ideális esetben a folyóvizek is. Ilyen szempontból a Kőröshegyi völgyhíd közel ideális megoldás, 1872 méteren sikerült összekötni két élőhelyet. Hatalmas költséggel, tegyük hozzá, több, mint 50 milliárd forintért – azonban gondoljunk bele: vajon hány ilyen hidat bírna el a nemzetgazdaság? És ez elegendő lenne lenne-e legalább a fontosabb élőhelyek összeköttetésére?
Miközben büszkén nézek a völgyhídra, az emberi szellem és munka diadalára, ezen gondolkozom. És egyre erősebb a meggyőződésem, amíg nem változtatunk életmódunkon, hiába ruházunk be bármennyit is a környezetvédelembe, az ökológiai lábnyomunk csökkentésébe, csak pusztítjuk azt a biológiai rendszert, aminek mi is részei vagyunk. Magunkat.
Nincs autóm, így nem jártam arra. De igaza van az írónak, hogy az élővilág életünk része. Az állatok és a növények nélkül senkik és semmik. vagyunk, tehát mindent úgy kell építenünk, hogy ne vegyük el az életterüket. És mi, ahogy örököltük elődeinktől,tovabb kell adnunk unokáinknak. Vigyázzunk rájuk!