Veszprém legrégebbi épületéről valójában keveset tudunk: nem tudjuk, pontosan mikor épült (feltételezhetően az 1230-as években), nem tudjuk kinek a tiszteletére emelték, sem azt, hogy mikor szentelték fel. Nem volt híres kultikus hely, az 1700-as években, Koller Ignác érseksége (1762-1773) idején még a lebontása is felmerült, de szerencsére, a korabeli lakosság tiltakozására csak átépítették a török időket egyedül túlélt épületet. Sajnos egyes részeit elbontották és a maradékot barokkosították, de liturgikus funkciót kapott: Koller Ignác püspök diplomáciai erőfeszítésekbe kezdett, hogy Veszprém Gizella ereklyéket kapjon és ezek őrzési helye a kápolna lett volna. Sajnos az erőfeszítések sikertelenek voltak, s amikor végül 1996-ban Veszprém a boldog királyné ereklyéivel gazdagodott a Passaui Egyházmegye jóvoltából, akkor azok a székesegyházba kerültek.
A kápolna állapota folyamatosan romlott, egészen 1938-ig, amikor a Szent István Év alkalmából felújították: eltávolították a barokk elemeket és helyreállították a gótikus teret, egy új oltárral is gazdagítva.
Ma a kápolna csak szervezetten látogatható, a Szent György-kápolnával együtt. Érdemes rászánni egy kis időt, ritka szép állapotban fennmaradt középkori freskókat csodálhatunk meg.
Közben azonban felmerül bennem egy kérdés: vajon miért van az, hogy első királynénkat „csak” boldogként tiszteljük, miközben férje és fia, Imre herceg a szentek sorát gyarapítja? A középkorban a nemi egyenlőség a szentté-avatások területén teljes volt, sőt a női szentek népszerűbbek is voltak, mint a férfiszentek, a tisztaság teljességét képviselő Szűz Máriától kezdve egészen a bűnbánó Mária Magdolnáig.
Érdemes néhány szóval felidézni az emlékét: 984 körül született Bajoroszágban, eredetileg apáca szeretett volna lenni. A politika azonban másképpen döntött: feleségül kellett mennie Géza fejedelem fiához, Istvánhoz. Egy ideig húzódozott, de látva István őszinte hitét, vállalta, hogy királynéként támogatja férje apostoli munkáját. Több apátság alapításában is közreműködött, de minden magyar városok közül a legtöbbet székhelye, Veszprém köszönhet neki, mely ettől kezdve a királynék városa. A veszprémi érsek lett a királynék gyóntatója és az ő joga volt a királynék megkoronázása.
Élete más szempontból, emberi szemmel nem volt sikeres: nem csak férjét, de mindegyik gyermekét túlélte, István halála után tiltakozott Péter és Aba Sámuel király intézkedései ellen, ezért megfosztották bevételeitől és szabadságától, ezért 1044-ben hazatért szülőföldjére, ahol gyermekkori vágyát beteljesítve apácaként élt, 1059-ig. Érdekesség, hogy sírkövén az 1095-ös évet jelölték meg halálának időpontjaként, de ezt kizárhatjuk: nem csak azért, mert akkor 111 évet élt volna, ami még ma is kimagasló életkor lenne, hanem azért is, mert nincs nyoma annak, hogy férje 1083-as szentté-avatásában bármilyen szerepet is játszott volna.
Bár mi Magyarországon „boldog” Gizellaként tiszteljük, valójában hivatalosan sohasem avatták boldoggá, de tisztelete már korán kialakult, elég emlékeznünk arra, hogy a magyar királyok koronázásánál az általa varrt koronázó palástot használták mindvégig, ahogy az a szokás is fennmaradt, hogy példáját követve a leendő királynéknak a koronázás előtt pár öltést varrniuk kellett rajta.
Hivatalosan azonban csak 1975-ben engedélyezték a tiszteletére a saját könyörgés használatát, igaz, furcsa módon, az engedélyben „Sancta Gisela” néven említették.
A kérdés, hogy miért nem szent az asszony, aki István király társaként részt vett a keresztény magyar királyság megalapításában, ennek ismeretében igencsak indokolt. Megválaszolásában csak feltételezésekkel élhetünk.
Vazul megvakíttatása - Bécsi Képes Krónika
Az első feltételezés: közreműködött Vazul megvakíttatásában. Ezt a Bécsi Képes Krónika így írja le: „A keserves, nagy fájdalom beteggé tette Szent István királyt, súlyos kórságba esett; hosszú napok után is csak alig érte meg egészsége javulását, de régi épsége nem tért vissza soha többé. Gyötörte lábfájás; szomorúság, jaj gyötörte, kivált amiért atyafiságában nem látott senki olyast, aki az ő halála után keresztényi hitben tartsa meg országát. Mert a magyar nemzet inkább hajlott a pogány szertartásokhoz, mint Krisztus hitéhez. Ezenközben testi ereje megfogyatkozott, érezte, hogy nagy bágyadtság nyomja: sietvén elküldötte Buda nevű követét, Egyrőt fiát, hozza ki a nyitrai börtönből nagybátyja fiát, Vazult, akit a király ifjúi kicsapongása és oktalansága miatt záratott el, hogy megjavuljon; vezesse hozzá, hogy mielőtt meghal, királlyá tehesse. Meghallotta ezt Gizella királyné, tanácsot tartott Budával, ezzel az alávaló emberrel, és nagy hamarsággal elküldötte követét, név szerint Seböst, ugyanannak a Budának fiát abba a börtönbe, ahol Vazult őrizték. Sebös tehát megelőzte a király küldöttét, kitolta Vazul szemét, és ólmot öntött fülének üregébe - majd Csehországba menekült. Utána megérkezett a király küldötte, látta a megvakított szeműt, és azon módon, sebesülten vezette a királyhoz. Látta Szent István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett, de nyomta a betegség terhe, és így nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetésüket. Magához hívta tehát unokaöccsének, Szár Lászlónak fiait, Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, fussanak, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket. Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát, és Csehországba futottak a bajok és fájdalmak színe elől.”
A Krónika beszámolója több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Az első a büntetés módja: megvakíttatás és a fülbe forró ólom öntése: nem kell mélyreható orvosi ismeretekkel rendelkeznünk ahhoz, hogy tudjuk, hogy ez azonnali halálhoz vezet, azaz utána már nem tudták volna a király elé vezetni. Feltételezhetjük, hogy az események után háromszáz évvel íródott Bécsi Képes Krónika kissé kiszínezte az eseményeket. A második, hogy bár ma ez embertelenül kegyetlen büntetésnek tűnik, abban a korban célszerűtlenül humánus volt: akkoriban a trónkövetelőket családostul volt szokás kiirtani, nem elégedtek meg azzal, hogy a trónkövetelőt az uralkodásra alkalmatlanná csonkolják (a cinikus logika az volt, hogy csak a halott gyermek nem áll bosszút). A harmadik kérdés: ki volt a krónikában említett Gizella királyné? A magyar történelmi tudta sokáig úgy vélte, hogy ez a „Gizella” Szent István felesége volt, azonban ez nem teljesen egyértelmű: Péter anyját szintén Gizellának hívták, s az akkori protokoll szerint, mint a kijelölt király, Péter édesanyja szintén viselte a „királyné” megnevezést. Vazul megvakíttatása Péter esélyeit javította, így ha boldog Gizella, István felesége állt volna a hátterében, Péter később viszonozta volna ezt a szívességet – azonban nem így történt: mint már említettem, Péter nem csak a bevételeitől fosztotta meg, hanem fogságba vetette és gondnokság alá helyezte. Innen a magyar urak szabadították ki Péter bukása után; ha valóban ő állt volna Vazul megcsonkítása mögött, kérdéses, hogy Péter ellenzéke visszaadta volna neki a szabadságát, így Gizella valószínűleg nem volt tevékeny részese Vazul megvakíttatásának.
Logikus lett volna, hogy 1083-ban ne csak férjét, Istvánt és fiát, Imrét avassák szentté, hanem azt a nőt is, aki az elsőnek társa volt, a másiknak édesanyja. Vajon miért nem történt meg ez akkor? Az első válasz erre egyházjogi: a szentté-avatás hosszas folyamat: István halála (1038) óta addig 45, Imre végzetes balesete (1031) óta 53 év telt el, míg Gizella halála óta legfeljebb 24 év. A másik ok Szent László reálpolitikája: István és Imre szentté-avatásával a magyar kereszténységet akarta erősíteni. A két Árpád véréből származó szent erősítette azt a gondolatot, hogy a kereszténység nem nyugati importáru, hanem a Turul-nemzetség döntése. Egy német királyné szentté-avatása kérdésessé tette volna, hogy ez a magyarság szabad döntése volt.
Majd ezer év telt el, s a már Koller Ignác veszprémi érseksége volt az egyetlen komoly próbálkozás Gizella tiszteletének erősítésére. Vajon miért? Erre részben az egyházjog ad választ: a szentté avatást mindig annak a püspökségnek kell kezdeményeznie, ahol az adott személy elhunyt, jelen esetben a passaui püspöknek. Azonban Gizella tisztelete ott nem jelentős, hiszen életének meghatározó szakasza Magyarországon zajlott.
A müncheni magyar főkonzulátus 2019-ben felvetette a szentté avatás ügyét a passaui püspöknek, de a püspökség elvi állásfoglalásában jelezte, hogy nem kíván ezzel a lehetőséggel élni (eddig a rosszhír), azonban ezt a jogát átadta a Magyar Püspöki Karnak és támogatásáról biztosította a kezdeményezést, így reménykedhetünk, hogy első magyar királynénkat hamarosan a szentek között tisztelhetjük.
Olvasóim joggal tehetik fel a kérdést, hogy ma, a XXI. században miért fontos, hogy Gizella neve előtt a „boldog” vagy a „Szent” jelző áll? Hivatkozhatnék a történelmi igazságosságra, a magyar-bajor kapcsolatok erősítésére, de azt hiszem, ennél sokkal fontosabb lenne ennek a szentté-avatásnak a mondanivalója a ma emberének: a házasság fontossága. Ma, amikor a párkapcsolatokat és a házasságot egy romantikus TV-sorozat érzelmi igénykielégítésének szintjére degradálják, fontos lenne felhívni a figyelmet arra, hogy a házasság nem csak két ember életreszóló szövetsége, nem csak két ember boldogságának és boldogulásának eszköze, hanem sokkal több. A házasságban két ember eggyé válik, szeretetük túlterjed a két személyen, és a család és a tágabb közösség hasznára válik. Vajon Szent Istvánnak lett-e volna ereje egy népet kereszténnyé formálnia, megküzdve a belső és külső ellenséggel, gyermekei halálával, ha nem áll mellette Gizella?
Antoine de Saint-Exupéry így mondja: „Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba”. Gizella egy irányba nézett Istvánnal.
Boldog Gizella ezt üzeni a ma emberének: feltétel nélkül szeretni a házastársunkat, kitartani és támogatni az élet minden viharában.