Barátomnak, Juhászné Katinak, aki nem csak a testet, de a lelket is masszírozza
Fekszem előtted, mez-telen, védtelen, nyersen, mint Isten kezében volt a por, mikor embert alkotott.
Hordozom magamban negyven éven, a feszült izmokat, görcsöket, fájdalmakat.
Formálod és kínzod testemet, ujjaid mindent látnak, minden titkolt sebemet, miket magamnak se vallanék be.
Testnek és léleknek titka előtted nem lehet.
Minden érintésed szaggatva fáj, újra át kell élni a fájdalmat, hogy fel tudjam oldani, minden izmom megfeszül, menekülne, de lelkem ott marad, érzi, hogy tudod a titkot.
Hogy bár a test beteg, először a lelket kell megérintened.
Tudod, hogy egy szó néha többet ér, mint a fájdaloműző fogás, s lelked vidámsága, meggyógyítja lelkem.