Nagyon nehéz olyan verset írni, amihez nem kapcsolódik személyes élmény – ilyen az I. Világháború is. Nem voltam ott, az őseim, akik harcoltak benne, születésemkor már régen a temetőben porladtak. Mi maradt meg nekem? Mesék, amiket a nagymamám és a fivére meséltek arról, gyermekként hogyan élték meg a Nagy Háborút, és fényképek egy dobozban. Ezekből állt össze ez a vers…
Megbarnult fotókat nézek: egy ház, hol nagymamám volt cserfes kislány,
gyermekkalandok, gyertyafényes bálok, nyalka, nagybajszos huszárok, mindig nyári nap süt rájuk.
’14 nyara volt.
A férfiak daloltak, az asszonyok zokogtak, virágszőnyegen vonultak a harcba, zengett a „Unsern Kaiser, unser Land!”[1] meg a kutya Szerbia…[2]
A könnyeken nevetett a sok baka, hisz ez nem is harc, csak férfipróba, amolyan, hazatérnek majd, mire falevelek hullanak.
Megbarnult fotókat nézek, a délszaki ég alatt fehér kövek, szerteszét halottak.
A férfi bunkerban ül. Hallgat. Nem dalol.
Színevesztett anzikszot[3] nézek.
’18 ősze volt.
Pár magyar szó, rajtuk német pecsét: „ha Isten megsegít, megjövök hamar”.
Nem tudta, mire hazatérne, városa felett más zászló lobog, házában már más a lakos, és nem lesz már császár és király, és nem lesz már büszke, Kárpátok ölelte haza.
Csak börtöncella, menekülés, végtelen temetők.
Nyomor.
És egy asszony, ki szerelemmel várt reá.
Egy sírkövet nézek, rajta évszámok, s nevek.
Mesélnek, mint ősszel holt levelek.
- - -
[1] Az osztrák császári himnusz:
„Gott erhalte, Gott beschütze Unsern Kaiser, unser Land!”
(magyar változata – nem szószerinti fordítás!: Tartsa Isten, óvja Isten Királyunk s a közhazát!)
[2] világháborús magyar katonadal:
Boszniának hegyei, A fekete kövei Az a magyar királyé. Mégis az a Szerbia, Az a kutya Szerbia El akarja venni.
||:Megállj, megállj, kutya Szerbia! Nem lesz tiéd soha Bosznia! Mert a magyar nem enged, Míg a vére megered, Bármennyit is szenved.:||
[3] képeslapot
Comments