Szívemben Nagybányát mindig úgy képzeltem,
mint festmények festette várost,
nem bírtam másnak gondolni,
mint milyennek látták a piktorok:
kik egyszerre kerestek békét és impressziót,
cserélve Párizst Zarar-partvidékre.
Ám, e város több, nem ecsetvonások tánca:
hiszen él, megújul, s pezseg,
macskaköves utcáin, ódon házak között,
melyek egyikében talán Mátyás anyja,
Szilágyi Erzsébet lakott,
s képzeletemben hollót röptetett.
Dalol az életzsivaj.
Sétám során, mint lánykacaj
kézenfogva kísér a történelem:
élek és emlékezem.
A város közepén Szent István tornya áll,
egy elpusztult templom felett,
cseppben a tenger, jelenben a múlt,
hogy van, ami örök,
a szellem győz az idő s a sors felett,
harminchét harang hangja kondít reményt.
Ahol te megfordulsz, mindig ott hagyol egy darabot a szivedből! Ez érződik a gyönyörű verseidből!❤️