Csonkult sorsot őriz az a torony, a város szívében, hol Arany született[1], s a kemény Tisza[2] őrzött hazát és hitet.
Csonkult álmokat idéznek házaid, a szellem szentjeinek csontjait bronzba öntve őrzik a múltnak nagyjai[3].
Sétánk kérdőjelet ír: mindez miért? Mi végre volt a szó és a tett? Petőfi és Arany falikép lett, de vajon idézik-e verseiket? Lesz-e vajon bárkája Noénak, mely megőrzi a jót? Lesz-e galamb, Isten igéjét hozó, mely békét és védelmet ad?
Te Csonkatorony, némán felelsz, túl pusztító évszázadok felett, Isten áldotta kezek újjáépítettek[4], s már csak nevében őrzi a kő a pusztulást, mert a lélek erősebb, mint a történelem,
mindent megújít az élet és a szeretet.