Nógrád nekem a közeli, mégis, ismeretlen vidék. A legtöbb ember számára csak egy „vezess keresztül” megye, útban a Felvidék felé, ahhoz viszont távol van, hogy Budapesttől egynapos kirándulás célpontja legyen. Pedig rengeteg kulturális, természeti kincset, kellemes szabadidős lehetőséget rejt, ezeknek jártam utána…
Alsópetény temploma már első pillantásra is különleges, de minél jobban megismerjük, annál jobban magába szippant történetének különlegessége.
Az első, ami feltűnik, a szakrális épületek térhasználata: sokkal inkább jellemző az ortodox kolostorokra, mint a katolikusokra. Az átlagos templomba belépünk, az alsópetényibe csak lépésről lépésre juthatunk be, lépésről lépésre vetjük le magunkról a régi, köznapi embert és jutunk be Isten házába. (Ez a térhasználat ihlette Kávémesék: A Möbius-lépcső (Alsópetény) c. novellámat.) Valószínűsítem, hogy egykor forrás is fakadt itt, de ennek nem találtam nyomát.
Közelebb érve, észrevesszük, hogy a templom szentélye középkori eredetű: a XV. században épült, a XVIII. században bővítették ki barokk stílusban és ekkor emelték a különálló harangtornyot is. A templom alatt egy különös, szokatlan emlékmű áll: a Werbőczy-gúla (1791). Emelte a sokat emlegetett „utókor”, pontosabban Gyurcsányi Ignácné, de az, hogy 1933-ban felújították és azóta is szépen karbantartják, jelzi, hogy a helyiek őrzik Werbőczy emlékét. Az emlékmű felirata:
Leges hic Patriae scripsit Verbõtzius olim, Lex manet, at cecidit scriptor, et ipsa Domus. Rudera nunc arcis rursus tolluntur in altum, Paci, non Liti, Saxa datura locum. Hic ponam curis finem, hic cum stirpe quiescam, Spes vana hic solvat, spes mihi sola Deus. TheresIa BLasko VICs VIDVa IgnatII GyVrCsanyI, PIIs gentIs s Vae ManIbus pos Vit.
Somfai István fordításában:
A haza e törvényeit egykoron Werbőczy írta, A törvény megmarad, de meghalt az írója, és maga a Ház. Most a vár düledezett falait újra felállítják, A Kőépület nem a civakodásnak, hanem a békének szándékozik helyet adni. Itt fejezem be a gondoskodást, itt nyugodjak családommal, Itt hagy el a meddő remény, egyedüli reményem az Isten. Blaskovics Terézia Gyurcsányi Ignác özvegye, Saját nemzetsége jótékony kezeivel állította.
Vannak, akik életükben szerencsétlenek, de haláluk után elismerik nagyságukat, másoknak szerencséjük csak életük végéig tart ki, s csak keveseknek adatik meg, hogy életük során és azt követően is szerencsésnek mondják őket: Werbőczy Istvánt (1458-1541) sohasem kedvelte a szerencse.
Ki volt valójában Werbőczy? Hogy ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, először is el kell döntenünk, melyik Werbőczyt akarjuk megismerni: az embert, a politikust vagy a jogtudóst? Mert bár a három hatott egymásra, de valójában három különböző élettel szembesülünk.
Ha az embert nézzük, egy átlagos, nem túl rokonszenves vidéki köznemes képe rajzolódik ki előttünk, átlag feletti szellemi képességekkel, aki több nyelven beszélt és Janus Pannonius verseit adatta ki. Magánemberként elsődleges célja a birtokszerzés volt, tisztségeit, ügyvédi közreműködését és családi kötelékeit ennek rendelte alá, s sokszor nem korlátozta sem az erkölcs, sem a jog. Ebben egy időben sikeres volt, Nógrád meghatározó földbirtokosává vált, kevés pozitív emléket hagyott maga után. Egy történet szerint, egy építőmunkást, aki nem köszöntette őt rangjának megfelelően, egyszerűen lelőtt. A történet valóságtartalma nem bizonyítható, de sokat elárul, hogy a legnagyobb magyar jogtudósról ilyen emlékeket őriz a köztudat.
Ha politikusi életpályáját nézzük: mindig az ellenkezőjét kapta a sorstól, mint amiért küzdött. Itáliai és lengyelországi tanulmányai után szépen haladt előre a ranglétrán: 1502-ben az országbíró ítélőmestere lett, itt olyan sikeres volt, hogy II. Ulászló király (1456-1516, magyar király: 1490-1516) 1504-ben megbízta „az ország minden jogainak, törvényeinek, bevett és jóváhagyott szokásainak s rendeleteinek egybeszedésével, címekre és fejezetekre osztásával”. Hatalmas munkájához pont itt, Alsópetényben kezdett hozzá, s egy évtizedbe telt, míg elkészült. Hatalmas munka, már csak akkor is, ha a terjedelmét nézzük: 86 786 szó, azaz naponta 24 szót kellett leírnia, ehhez félezer év össze jogforrását fel kellett kutatnia. Elkészülte után 10 jogtudós vizsgálta át, és nem találtak benne hibát, azonban a Dózsa-féle parasztfelkelés utáni helyzetben, amit a király halála is súlyosbított, nem került kihirdetésre és így nem emelkedett törvényerőre…
II. Lajos (1506-1526, magyar király: 1516-1526) idejében tovább emelkedett a ranglétrán: királyi személynök lett, s egyik legfontosabb feladata a török elleni európai összefogás volt. Ebben, sajnos, mint tudjuk, csak korlátozott sikereket ért el. Kérdés, hogy más lehetett-e volna eredményesebb, de egy biztos: sok esetben Werbőczy sok esetben nem megfelelő módszereket alkalmazott. A velencei tanácsnak magyar nyelven tartott szónoklatot. Hasonlóan hiába próbálta meggyőzni Luthert, hogy az általa indított reformmozgalom nem a kereszténység megújulásához, hanem megosztásához vezet, ami utat nyit a törököknek Európa felé. Pedig a feljegyzések szerint még a jó magyar borokat is bevetette[1]… Ennek ellenére hazai népszerűsége egyre növekedett: 1525-ben a király utáni legmagasabb világi méltóságot kapta meg: nádor lett, azonban a korabeli főurak igencsak rossz néven vették, hogy ezt a tisztséget egy köznemes tölti be, így már a következő évben, 1526-ban megbuktatták. Igaz, ez a balszerencse Werbőczy nagy szerencséjévé vált: mivel az udvarból is elűzték, a mohácsi csatában sem vehetett részt.
Mohács után Szapolyai János (1487-1540, magyar király: 1526-1540) oldalára állt, aki bár magas tisztségekkel halmozta el, de Werbőczy már nem volt meghatározó politikusa a kornak. Mint János Zsigmond (János király fia) gyámja, ő is ott volt 1541-ben Szulejmán sátrában, miközben a törökök megszállták a Budai várat. Buda elvesztésének következményei ismertek: a török meghódoltatta Magyarország középső részét, a keleti részek János Zsigmond uralma alatt maradtak, a nyugati részek a Habsburgok kezén, de azt kevesebben tudják, hogy Werbőczyt, akit Szulejmán még Isztambulból ismert (háromszor járt ott követként), a keresztények bírájának nevezték ki. Jó kapcsolatukra utal, hogy Buda elfoglalása után Szulejmán Werbőczy palotájában szállt meg, mivel a királyi palotában akkor még Izabella özvegy királyné tartotta udvarát néhány napig.
Halálának körülményei máig tisztázatlanok: egy keresztény ítélet nélküli meggyilkolása miatt tiltakozott a budai pasánál, és Szulejmánnak készült írni ebben az ügyben. Ugyanekkor előkészületeket tett arra, hogy elhagyja Budát, de még elfogadta a pasa meghívását. A lakomán állítólag boros serleget adtak a kezébe és innia kellett a császár (Szulejmán) egészségére és János Zsigmondra. A lakoma után történtekről Verancsics Antal így számol be: „Ezen a napon, amelyen későn tért haza Werbőczy, az éjszaka beálltával egyáltalán semmilyen fájdalmat nem érzett testében, talán addig, amíg az egész testében szétfolyt méreg nem kezdett el hatni. Következő nap bélgörcs kezdte el kínozni, és lassan–lassan, mielőtt beesteledett volna, szavai elerőtlenedtek, teste oly mértékben felfújódott, hogy feje, nyaka, kezei, lábai és ujjai is elvesztették formájukat, és az egészet nevezhetnéd hordónak, vagy inkább hústömegnek, mint emberi testnek, gondolhatnád azt is, hogy száját, szemeit és körmeit nem a természet rakta a nekik megfelelő helyre, hanem máshonnan függesztette őket a helyükre”. Halála után a törökök felügyelték a holttestet egészen a temetésig. Vagyonát kiadták a fiának, Imrének, de minden iratát és levelezését lefoglalták. Bár hozzá kell tenni, hogy a beszámoló, amint erre a részletek utalnak, nem szemtanútól származik.
Kideríthetetlen, hogy valóban mérgezés végzett-e vele, esetleg pestis, vagy a sokkhatás, hogy egy keresztényt a szeme láttára fejeztek le a törökök az utcán. Ne feledjük: már 83 éves lehetett, így a halálát természetes okok is előidézhették, de tény, hogy a budai pasának igencsak jól jött a halála. A Cui prodest, cui bono? (kinek használt, kinek jó) kérdésre igencsak egyértelmű a válasz…
Zavaros korra jellemző életút zárult le a halálával, ha nem alkotta volna meg törvénykönyvét, ma már senki sem emlékezne a nevére.
A Hármaskönyv (Opus Tripartitum Juris) a magyar jogfejlődés meghatározó alkotása. A mából visszatekintve hajlamosak vagyunk a negatívumait látni: a Dózsa-felkelést követően hozott jobbágyságot megszorító rendelkezések is belekerültek, ez évszázadokra megakasztva a társadalmi mobilitást. A legsúlyosabb rendelkezése a röghöz kötés volt („bizonyos Székely György nevű leggonoszabb haramia vezérlete alatt az egész nemesség ellen az úgynevezett kurucz lázadásban váratlanul felkeltek és e miatt örök hűtlenség vétkébe estek: az elmúlt nyáron szabadságukat végkép elvesztvén, földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaságába kerültek”). Érdekes kettősség, hogy ugyanebben a korban Angliában a parasztokat megfosztották a földjeiktől és elűzték.
Minden hibája ellenére a Hármaskönyv egészen a reformkorig a magyar jog meghatározó eleme maradt, annak ellenére, hogy a főurak ellenállása megakadályozta, hogy a magyar jogrend részévé váljon. Vajon miért?
Az első szempont, hogy minden megszorító intézkedése ellenére jogbiztonságot nyújtott az ország lakosságának: a társadalom alsóbb rétegei is viszonylagos biztonságba kerültek a földesúri és királyi önkénytől. Jó példa erre a zsidókkal kapcsolatos rendelkezés: bár a bevezető mondatok mai szemmel nézve megütik az antiszemitizmus mértékét: „jóllehet nem czélom, hogy a zsidókról irjak, minthogy a zsidóknak az ő jogaikra nézve többféle és különböző és több helyen az üdvösséggel ellenkező kiváltságaik vannak és különben is az uzsorákról itélni veszedelmesnek látszik”, lehetővé teszi, hogy a zsidók a keresztények ellen, sőt még az eskü módját is megadja:
„1. § Holott tudnunk kell, hogy a zsidónak, a ki esküt akar tenni, magára rövid köntöst vagy palástot öltve és fején zsidó kalapot viselve a nap felé kell fordulnia és mezitláb állania, ki is a törvénykönyvet (melyet Mózes táblájának neveznek) kezével érintse és tartsa és ezeket mondja:
2. § "Én N. zsidó esküszöm az élő Istenre, a szent Istenre, a mindható Istenre, a ki az eget és földet, a tengert és mindazt teremtette, a mi ezeken és ezekben van, hogy ebben az ügyben a melylyel engem ez a keresztény vádol, teljesen ártatlan és bűntelen vagyok. És ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, a mely Dathant és Abyront elnyelte. És ha vétkes vagyok, lepjen meg a szélhüdés és bélpoklosság, a mely Elizaeus kérésére a syryai Naamant és Jeziit, Elizaeus szolgáját meglepte. És ha vétkes vagyok, érjen engemet a nyavalyatörés, vérfolyás és hirtelen gutaütés és ragadjon el a véletlen halál és vesszek el testestűl és lelkestűl és vagyonostúl és soha se jussak Ábrahám kebelébe. És ha vétkes vagyok, semmisítsen meg Mózes törvénye, melyet neki a sinai hegyen adtak és szégyenítsen meg minden írás, mely Mózes öt könyvébe van írva. És ha ez az esküm nem való és igaz, törüljön el Adonay és az ő istenségének hatalma. Ámen."” – megkapó szövegminta, azonban a veretes fordulatok nem szabad, hogy elfedjék, hogy az eskü lehetősége az egyenjogúsítás felé tett lépcsőfok volt. (Miközben egy nem nemes nem tehetett esküt a nemes ellen: „a nem nemesnek és parasztnak, mint alább valónak esküje, nemes ember, mint feljebbvaló mellett és ellen, nem áll meg s meg sincs engedve, noha a nemes embernek nem nemes ellen nem nemesekkel szabad esküdnie”, tehát egy keresztény nem nemes és egy zsidó között kisebb különbség volt jogilag, mint egy nemes és nem nemes között).
A második szempont, hogy a Hármaskönyv kompromisszumos munka volt: igazából senki sem volt vele elégedett, de mert mindenkinek adott jogokat, az érintett felek közül senkinek sem volt ereje ahhoz, hogy félretolja. A Hármaskönyv fő kedvezményezettje a köznemesség volt, a legszámosabb politizáló réteg, a főnemesség és a király együttes ereje sem volt elég a megtörésükre, arra pedig gondolni sem lehetett, hogy a nem nemesekkel fogjanak össze, hiszen ekkor jogokat kellett volna adniuk nekik.
A harmadik szempont a tökéletes történelmi pillanat: a magyar jogfejlődés félezer évét foglalta össze, közvetlenül a majdnem birodalom méretű Magyar Királyság bukása előtt. Másfél évtized és az egységes ország megszűnt létezni: három részre szakadt, mindegyik rész felett más uralkodott, ráadásul már az egységes hit sem kötötte össze az etnikailag sokszínű lakosságot. A megfoghatatlan együvé tartozás érzése mellett csak Werbőczy Hármaskönyve tartotta össze a magyarságot. A hódoltság területén betartották a török törvényeket, de a maguk ügyeit egymás között a Hármaskönyv szerint rendezték el.
Emléke a reformkorban kezdett megkopni: a megkövesült rendi maradiság jelképe lett, miközben a nemesség számára a Hármaskönyv szinte a Bibliával egyenértékű volt.
Szobrát 1908-ban állították fel Budapesten, de már 1945-ben ledöntötték. Ha emlékét keressük érdemes ellátogatnunk Alsópeténybe és a gúla előtt megállni egy pillanatra: nem volt hős, vagy szent, de munkássága a magyar jogtörténet legnagyobbjai közé emeli. Gondoljunk bele: a római jog írásba foglalásához és egységesítéséhez fél évezred kellett, Werbőczy a magyar jogot tíz év alatt foglalta össze, egy kis faluban.
Erre a Werbőczyre emlékezzünk, amikor Alsópetényben járunk.
[1] ez természetesen nem jelenti azt, hogy Luther a magyarok sorsa iránt közömbös lett volna, de ennek részletezése meghaladná jelen írás kereteit.