Tudom,
a „nékem adott ország neve földkerekség”:
s minden föld otthonom,
hol szavaim életre keltik,
s hol fejem álomra hajthatom,
mégis a táj,
hol anyám szoptatott
hol kezeink házat építettek,
s a temetőben van hol mécsest gyújtanom
- e föld hazám és otthonom.
Solymár, szeretem
árnyaid, s fényeid,
ahogy a napfény a köddel incselkedik,
ahol a múlt fáj,
a vár mesét terem,
szeretem a kátyús aszfaltot is,
mely megállni, s figyelni kényszerít,
s elgondolkozni, ki is vagyok.
Máshol tán szabadabb vagyok,
máshol tán boldogabb lehetek,
mégis, itt vert gyökeret a lelkem,
ha kiszakadnék belőle,
sorsom is semmivé lenne.
Futnék előled,
mint Jónás tette,
de tudom, te lennél erősebb,
s zsákmányként őriznéd szívem.