Még gyermek voltam, s éreztem a templom időtlen elmúlás illatát, a zászlókat a falon. Minden Szentmise titok és csoda volt, még nem racionális felnőtt hittel néztem a hit kérdéseit. Tágra nyílt szemmel néztem a stációkat, úgy éreztem ennél szebb stációkat soha sehol sem készítettek, s a háttérben kerestem a Kevélyek vonalait. Tágra nyílt szemmel néztem, s mert még nem ismertem a betűket, vártam az iskolát, hogy megtanuljak olvasni, s megértsem az oda rótt titokzatos szavakat.
Kamasz voltam, Bradbury-t olvastam, Szőnyi képeket nézegettem, s bár már tudtam írni olvasni, a stációk értelme még mindig rejtve volt előttem, nem csak mert németül íródtak, hanem mert megéreztem, hogy az egyszerű szavak, a naiv domborművek mögött mélyebb tartalom rejtőzik. Kamasz voltam, s néztem az öregasszonyokat régi sváb ruháikban, s arra gondoltam, ők még értik a szavak jelentését… Ahogy a varjak szálltak a vetésre, jöttek ők is nap mint nap a templomba, s őrizték a tabernákulum lángját.
Teltek az évek, s mind kevesebben voltak; féltem, amikor az utolsó is eltűnik, a titok örökre megfejtetlen marad…
Felnőtt lettem, a fiatalok újra felvették az ünnepeken fekete-fehér ünneplő ruháikat, a lányok rozmaringot fontak a hajukba, újra felhangoztak a régi dalok, a templom képei és a stációk újra megfényesedtek… De hogy van-e még, aki úgy értené a szavak értelmét, mint azok a templombéli öregasszonyok, már nem tudom.
Talán egyszer, ha öreg leszek én is, ha már kezd lekopni rólam az evilági, s szemem már megvakul erre a fényre, meglátom én is a feliratok igazi jelentését.
Comments