Mai írásom meséje Zebegényben kezdődött… Még évekkel ezelőtt szerveztünk egy rendhagyó tárlatvezetést a Szőnyi István emlékmúzeumban: a mester festményeit egy-egy verssel mutattam be.
Aki járt már Zebegényben, tudja, hogy milyen kultikus tisztelet övez egy bizonyos padot: Szőnyi Zsuzsa itt találkozgatott titokban kedvesével. Titokban? Egy gondos apa előtt nem maradhatott titok: Szőnyi megfestette a padot és a képet lányának ajándékozta, ezzel adva meg szerelmükre atyai áldását.
Nos, erről a padról írtam egy verset, s Török Tünde vers-videót készített belőle:
Amikor ezt a videót megosztotta, egy közös barátunk feltette alá saját padról készült festményét, s Tünde javasolta, hogy írjak erről is egy mesét („Ó, de mesés! Megkérjük Dávid Rozványi -t, hogy álmodjon hozzá egy történetet!”). Mese ugyan nem született belőle, de mivel a kép élettelisége megihletett, vers igen:
E parkba vad ölelést álmodok és szelíd ölelést, szerelmed béke-kék, hajad tündér fekete, zöld szemed, mint a falevél, szavad mennyei zene - vagy csak a múló ifjúság szépít meg?
Minden pad ezer mesét mesél, s ezek közül csak egy volt enyém, de ami szép, emlékké nemesül, most már így leszek egész: bennem élsz és benned élek én, egy pillanat, ami csak az enyém: ahogy egykor fogtad kezemet szerelmünk reggelén…
És utána elkezdtem gondolkozni: milyen sok jelentése lehet egy padnak? Valóban nem több, mint egy köztéri ülőalkalmatosság, de vajon a szerelem hány arcát és ízét ismeri? A szelíd-szenvedélynek képét már megfestettem első két versemben, de van egy másik is: a vad szenvedélyé. Van, amikor két ember, egy férfi és egy nő egymásba feledkezik, nem törődve, ki mit lát belőle, s mit nem… Ha ilyet látok, arra gondolok, hogy vajon én képes lennék akár Istent, akár embertársaimat annyira szeretni, hogy ennyire belefeledkezzek, kizárva a világot? Ha tudnám így szeretni Istent, talán jogom lenne ítéletet mondani felettük… Egy ilyen padról mesélek Élettánc c. regényem első részében:
Talán csak a park maradt a régi. Igaz, a műkőből készült szocreál padok helyett már kovácsoltvas utánzatok őrizték az éjszakát, de a legtöbbnek ugyanúgy hiányzott egy-két deszkája, mint régen. A virágok talán tarkábbak lettek, a fák kicsit megnőttek, de a parkban álló női akt egy napot sem öregedett azóta, hogy utoljára jött ki ide tételeket magolni.
Későn vette észre, hogy nincs egyedül a parkban. A lámpafénysugarától kicsit távolabb, egy fa árnyékában szeme sarkából egy kis mozgást érzékelt. Önkéntelenül is odakapta a fejét, de a következő pillanatban már tisztában volt azzal, hogy ez semmiféle veszélyt nem jelenhet a számára: csupán egy pár csókolódzott. Bár valószínűleg, akkor sem észlelték volna, ha hangos csattogással, énekelve megy el mellettük, inkább csendben visszafordult.
Nem láttak, nem hallottak semmit. A fiú a hátát a pad támlájának vetette, a lány az ölében vele szemben ült, lábaival átölelve a fiú derekát, karja a fiú nyakában, a fiúé a lány blúza alatt fogta át, ajkaik egy pillanatra sem váltak el egymástól. Aztán a lány lassan kigombolta a fiú ingét, s anélkül, hogy a saját blúzát levette volna, kibújt a melltartójából, félredobta a földre, s immár a bőr simult a bőrhöz. Olyanok voltak, mint egy megelevenedett Rodin szobor.
Igazi holdfénytánc volt, amit a park magányában műveltek. Damnát nem értette a szenvedélyt, ami mozgatta őket. Amikor egy pillanatra újra feléjük nézett, először azt hitte, hogy csak egy testet lát, olyan szorosan egyesültek az ölelésben, s mintha szívdobbanásuk ütemére, alig észrevehetően ringatták volna egymást. Biztos, ha az utcán látta volna a lányt vagy a fiút, nem figyelt volna fel rájuk, de így a szenvedélyes szerelem szobrai is lehettek volna. Hirtelen kínzó irigység szállta meg, hogy ő nem lehet része ennek a tökéletesnek tűnő szerelem-közösségnek. Legszívesebben visszarohant, s rájuk kiabált volna, hogy hagyják abba, hogyan lehetnek ilyen boldogok. Egy pillanatra mintha kívülről látta volna magát, s értetlenül nézte saját gyűlöletét, ahogy legszívesebben elpusztította volna végleg azt a boldogságot, amit ő maga soha nem élhetett át. Igen, szíve szerint erőszakkal, cselvetéssel vagy bármi más módon elválasztotta volna egymástól azt a két embert. De nem tette: inkább csak a tompa ürességbe merült, amikor arra gondolt, hogy eltekintve attól az egyetlen forró szerelmes éjszakától, ő soha nem érezte át ezt a szenvedélyt, vagy legalább valami hasonlót. Vagy talán még akkor sem? Szerette Verát, de most nem tudott volna visszaemlékezni, vagy inkább nem akarta feltenni magának a kérdést, félve a választól, hogy valaha is csókolóztak-e ilyen szenvedéllyel. De annak sem tudta idejét, hogy mikor beszélgettek volna bármi másról, mint pénzről, munkáról, autóról, lakásról, ismerősökről vagy a nyaralásról. Most, hogy Vera ilyen megdöbbentő váratlansággal meghalt, nevetségesen feleslegesnek tűntek ezek, akkor oly fontosnak tűnő dolgok.
A szoborral szemben, aki szinte egyedül nem változott meg a városban, keresett egy aránylag ép padot, s összehúzódva leült rá. Nehezen tudta kiverni a fejéből azt a párt. Legalább egyikőjüknek nézte volna meg az arcát. Nem tudott, nem emlékezni rájuk, csak arra a földöntúli arckifejezésre, amit viseltek.
Eszébe jutott, hogy jó lenne imádkozni, úgy ahogy az asszonyok is tették a templomban, néhány órával azelőtt. Nem hitt abban, amit Péter mondott, hogy valaki is meghallja, de nem lett volna rossz, valami primitív ritmussal, mint egy imádság, pihentetni az agyát, hogy ne gondoljon semmi felkavaróra.
Nem tudott jobbat kitalálni, elkezdte felsorolni, maga elé duruzsolva a hangokat, személyi azonosító adatait: igazolványszám, TB szám, adószám, bankszámlaszám, PIN-kódok, jelszavak…
Néha a pad különös találkozásokra ad alkalmat… Amikor először Gyulán jártam, az író-olvasó találkozó előtt volt még időm, leültem egy padra, s öreg örmény barátom láthatatlanul megjelent mellettem…
Erről szól Bölcs-szemüveg c. Boldogságbolt-mesém, Török Tünde hangján:
Akkor nem gondoltam volna, hogy ez a pad milyen fontos szerepet fog játszani az életemben… 2021-ben ezen a padon beszélgettem először életem egyik legfontosabb szereplőjével, s ez a beszélgetés, bár akkor még nem tudtam, csak sejtettem, megváltoztatta egész életemet. Öreg örmény barátom szakálla mögött hamisan mosolyogva leszállította nekem a nem kért, de vágyott boldogságot. Ezt az éjszakai beszélgetést írtam meg Az egészhez tartozol… c. versemben.
Ungváriné Spiegel Julianna festményével, Török Tünde hangján:
A padokról még érdemes elolvasni Török Tünde posztját: ebben a témában ő a címben jelzett pad-társam!
+ még egy pados vers, ezúttal Svájcból: