Ma már híd köti össze a várost, melyet elszakított a történelem, s a templomot, melyben már a pontifex[1] nem lakik…
Ifjúkorom sebe volt a csonka hídfő a Duna felett, melyet vörös csillag szentesített, mely meg akart fojtani minden reményt: fallá vált a folyó, mely elválasztott népeket és egy nemzetet.
Párkány fölött szlovák a zászló, az esztergomi püspök is elköltözött, mégis újjáépült a híd: a reményt hirdeti, s feladatot ró édes teherként ránk: hogy legyünk mindannyian pontifexek, kik utat építenek a népek között, s egybe forrasztják a szétszórt nemzetet:
mert a magyar Sion[2], mint hegyre épült város, - jel, melynek ellent lehet mondani, de csak annál fényesebben fénylik -, hirdeti: hogy nem erővel, de csendes hittel, s makacs kitartással, eggyé forr, mi összetartozik.