Teamesék: Petőfi és a sírvers (Kalocsa)

A Lövész utca 391. szám alatt lakott a Nemzet Halhatatlan Nagy Költője és Petőfi Sándor a perspektivikusnak igazán nem mondható egzisztencia. A kettő nem keverendő össze. A költő olyan sikereket ért el, amiről talán még egyetlen magyar poéta sem álmodozhatott: megteremtette a nemzet népi költészetét, a János vitézzel bebizonyította, hogy az irodalom a népé is, és nem csak az elité, márciusi ifjúként meg történelmet formált. Igaz, néha már feleslegesnek érezte magát: ugyan mit csináljon egy forradalmár a győztes forradalom után? Megalakult a független magyar kormány, igaz, ő még a kutyáját sem bízta volna ezekre az arisztokratákra, új törvényeket hoztak, de a Költő többre vágyott, mint a csendes polgárlét: a világforradalomra és a világszabadságra.

Ha a költő helyzete bizonytalan is volt, Petőfi Sándor, a személy helyzete meg egyenesen katasztrofális. Megpróbálkozott a politikai pályával: miután kortesbeszédében kutyákhoz és szolgákhoz hasonlította választóit, a nemzetőröknek kellett kikísérniük Szabadszállásról, testi épségét óvandó. Befejezés előtt állt újabb  grandiózus műve, az Apostol, de hogy mikor kerül nyomdába és főleg, mikor lesz belőle pénz, még a jövő kétes homályába vész… Barátjával, Jókaival szakított, mert az képest volt feleségül venni azt a „gőgös királynőt”, azt a „vén személyt”, aki asszonyi bájaival és rafinériáival behálózta, pedig ő még Jókai édesanyját is felhívta pestre, hogy akadályozza meg a házasságot… A nemes férfibarátság felbomlásának tragédiája hétköznapi gonddá változott: új lakhatást kellett keresnie a közösen bérelt helyett, aminek lakbérét már nem bírta volna fizetni. Egy kisebb lakásba összezsúfolva a Költő, aki egyben családapa is, egy várandós feleség, a szülők… És így írjon újabb halhatatlan műveket?

Szinte vágyakozott egy kis háború után: az ágyúdörgés, a puskalövés, a lódobogás, a dobpergés moraja parnasszusi nyugalomnak tűnt a Lövész utca 391-hez képest.

Ezen morfondírozásai közepette Júlia megállt az ajtóban:

- Sándor, keresnek!

- Számlát hoztak, vagy egy újabb rajongó?

- Csak kopogott és nem dörömbölt, így nem adósságot jött behajtani. Ha valóban rajongó, csak vízzel kínáld meg, nincs más otthon – lépett ki Júlia, hogy helyet adjon az érkezőnek.

- Mélységes tiszteltem, Petőfi Úr! – köszöntötte a vendég.

- Isten hozta – üdvözölte Petőfi, majd hozzátette: Magát. És maga mit hozott, mi ügyben jött?

- Legnagyobb sajnálatomra, halálhírrel. A kalocsai Szabó Ferencz úr tragikus hirtelenséggel elhalálozott.

Petőfi agyán végigfutott hitelezői és kritikusai rövidnek igazán nem mondható listája, majd barátainak és tisztelőinek nem túl vastag katalógusa, de nem volt ismerős a név: - Nagy fájdalommal hallom, de nem ismertem Szabó urat.

- Pedig nagy tisztelője volt önnek. Ez ügyben is kerestem fel, mint az özvegy és árva ágense, hogy tisztelettel megtudakoljam, hogy fogadná-e őket, hogy előadhassák azon kérelmüket, hogy az elhunyt múló emlékét egy gyászversben tenné múlhatatlanná.

- Így még őszintébb fájdalommal értesülök halálhíréről, de nem hiszem, hogy vállalni tudnám, egy nagy művön dolgozom éppen, hacsak nincs valami ambróziája, amivel elcsábítana a feladatra…

- Azt hiszem, rendelkezem azon varázsszóval, mely önt versírásra ihletné…

- És mi lenne az?

- Tiszteletdíj. Azonnal és készpénzben – mosolyogott el a látogató.

Petőfi szeme előtt felsejlett Júlia arca, ahogy reggelente kifejti véleményét anyagi helyzetükről…

- És tudja a varázsszót! Vállalom! Meséljen róla!

Petőfi rendelkezett azzal a képességgel, hogy alkotás közben ki tudja zárni a külvilágot. Amint az öregember befejezte a mondandóját, papírost és pennát vett elő és írni kezdett. Egy férfi… Hasonló helyről származik, mint ő… Egy özvegyet és árvát hagyott maga után. Ha ő most meghalna, talán ugyanígy gyászolnák őt is… És valahogy olyan szavak jöttek elő elméjében, mint amit a saját sírhantjára is írhatna, ami az ő özvegyének és születendő gyermekének is szólhatna. Ha elmenne a háborúba, talán neki még sírkő sem jutna, csak a fájdalom emlékeztetne hiányára. Már csak egyetlen részletkérdés maradt tisztázatlan:

- Hogyan halt meg?

- Önön puskája gyilkolta meg őt – írta körül tapintatosan a halál formáját az idegen.

- Öngyilkosság? – lepődött meg Petőfi. – Egy öngyilkosnak írjak sírverset?

- Kérem, tekintsen el ettől a konzervatív, konvencionális megközelítéstől. Gondoljon inkább a saját sorsára…

- Az én életemre?

- Megpróbál a költészetből megélni, mindig őszinte az emberekhez, megházasodott, gyermeket nemzett… Ez nem számít öngyilkosságnak? Csak annak indirektebb és lassabb formája.

A költő bólintott – és befejezte a verset, mely ma is olvasható a kalocsai temetőben.

Míg búcsúztam családomtól,Engem a halál utamba várt,Nőm s´ gyermekeimet meg nem kímélveKegyetlenül a zord sírba zárt.Nyugodalom melly elszállottál a mi szívünkbőlSzállj ide a sírnak drága lakója fölé,Életet és örömet adnánk a férj s az apának;S e kőnél egyebet nem lehet adni neki.Állni soká fog e kő, hamarább elporlik azonban,Mint lelkünkben ama bánat, a’ mellyet okoz.

#Petőfi #PetőfiSándor #Kalocsa

Háttérinformáció a filmhez: