Futottál Petőfi, mögötted dzsidás vágtatott.
Egyszer gondoltad, hogy a harctéren talál rád a halál, de most csak futottál, kardként döfte át a zihálás torkodat, nem volt benned gondolat, csak annyi, hogy élned kell, küzdeni, feladni nem.
Tudtad, a halál elől futni nem lehet, de küzdeni kell az életért, mert szívedben a szabadság fáklyaként ég, s ezer verscsírát hordozol.
Gyalog futottál vad lovasok elől, pedig lovad is volt, de eladatta veled a szegénység, pár forinton múlott életed.
Meghaltál, pedig élhettél volna…
Élhettél volna? Békés öregségben, pipázva, unokázva, mint békés öregek, kiknek ajkán meseszóvá válik véres háború?
Nem.
Petőfi nem lehet papucsos nagyapó, ő fiatal marad, örökkön lángoló, szemébe nem nézhet elpuhult nemzedék.
Lelkének lángolása nem lehet sparhelt tűz sosem, csak pusztító s teremtő erő.
Szellemét sírba zárni nem lehet.