Zárt ajtók mögött,
kiszáradt lelkek,
mert messze jár a Mester,
fakult lelkek imája
fáradt szóval eget ostromol.
Zárt ajtók mögött,
tucatnyi férfi magányosan,
mert Akit ismertek,
már messze jár,
s Akit ígért,
a Lélek erejét,
nem ismerik,
nem is tudják, mi az.
Csak az éhes remény maradt,
csak az üres ima mormolása,
csak a csökönyös akarat,
sötét napokon keresztül,
remény-szikkadt éjeken:
hogy mégis van miért,
mert Valaki,
mert Valami
egy nap elküldetik.
Hisz a Mester mondta,
elküldi majd,
övéit nem hagyja magára,
majd a mennybe szállt,
nem maradt más,
csak lába nyoma a porban,
azóta szél fújta el.
Elment a Mester,
csak a várakozás maradt,
régi imák ezerszer ismételt szava.
Zárt ajtók előtt,
kiszáradt fügefa,
nem hajt ki többé,
a Mester akarta így.
Zárt ajtók mögött,
tucatnyi konok férfi vár,
már nem is tudja mit.
Zárt ajtókon kívül,
ezernyi ember,
ezer nyelv,
ezer gond,
ezer pletyka burjánzik vadul,
s ezek közül csak egy mondja,
volt egy rabboni,
Jézus volt a neve,
valami történt vele,
mondott valamit,
de ki tudja mindezt megjegyezni?
S a pletyka,
ez éhes vadállat,
tovaugrik, s új témára száll.
Zárt ajtók mögött,
tucatnyi férfiban szikkad a remény,
zárt ajtókon kívül,
már másról szól a világ,
a Mesterről már senki sem beszél.
És egyszer csak,
mikor talán nem várja senki sem,
mikor minden vágy
lemondássá vált,
túl az ajtókon,
a kiszáradt fügefán,
túl a városon,
túl az Olajfák hegyén:
egyszer csak feltámad a szél, s zúgása mindent betölt.
Istennek hálával, barátomnak, Juditnak köszönettel - 2012. május 23.