A nő világos esernyővel megérkezett:
- Hívtál.
- Köszönöm, hogy eljöttél – válaszolta a férfi. – És köszönöm az esernyőt is.
- Csak, hogy megismerj. Meg is néztek az emberek a buszon, de tudtam, hogy több, mint egy évtized után is, az esernyőről meg fogsz ismerni. Emlékszel? Először neked mutattam meg.
- Persze, hogy emlékszem. Minden pillanatra. Ahogy az utcán játszottunk vele.
- Pedig már több, mint tíz év telt el azóta… Mióta is? Sohasem tudom, hogy mi volt köztünk. Barátság? Szerelem? Mindig tiltakoztál az ellen, hogy szerelem lenne, aztán egyszer mégis kimondtad.
- Azzal rontottam el mindent. A barátság lehet örök, a szerelem mindig elmúlik. És én hittem, hogy ami közöttünk van, az örökre szól. Tévedtem.
- Tévedtél volna? – kérdezte a nő. – Akkor most nem lennék itt. Hívtál és jöttem. Úgy éreztem, magyarázattal tartozol nekem.
- Nem tartozom semmivel.
- Nem? Becsaptál. Nem a szavaiddal, azok mindig kínosan pontosak voltak, de az érzéseiddel és azokkal az érzésekkel, amiket bennem ébresztettél.
- Ha egy kapcsolatban „tartozás” van, az már üzlet, nem szeretet. Ha mérlegeljük, hogy mit adunk és mit kapunk cserébe, hogy meddig éri meg benne maradni, akkor nincs értelme.
- És a miénknek volt?
- Nem tudom – vallotta be a férfi. – De azt tudom, hogy részei voltunk és vagyunk is egymásnak. Kitörölhetetlenül.
- Ugyanazok a szavak, mint régen… Miért akartad, hogy eljöjjek?
- Meg akartam mutatni neked ezt a helyet. Talán megértesz belőlem valamit, ha látod az erdőt, ahol gyerekként játszottam.
- Szép – nézett körbe a nő. – Mi ez itt?
- Rókalyuknak hívja a népnyelv. Igaz, rókát senkisem látott még benne, de akkor is.
- Emlékszem, rókaszeműnek hívtál régen. Nagyon meg is sértődtem! – húzta fel az orrát a nő.
- Aki megsértődik ezen, még sohasem látott rókát. A róka mindent ért, mindent kitalál és mindent észrevesz. Pont, mint te.
- Mindent ki tudsz magyarázni.
- Vagy meg… Az igekötők, hölgyem!
- Tudtad, hogy te voltál a legidegesítőbb pasi az életemben? – nézett a férfi szemébe a nő.
- Köszönöm az elismerést!
- És tudja! És még büszke is rá… Ez a legszomorúbb. - nevetett fel a nő. – Az erdő viszont tényleg szép.
- És még nem is láttál mindent.
- Mit kellene látnom? Fák, patak, hegyoldal, kövek, madarak.
- Azt kellene látnod, ami láthatatlan, amit csak a képzeletünk teremt és lát meg. Nem látod a fában megbúvó remetét, a patakban a folyót, amiben sellők élnek, hogy a hegy a felhőket döfi át, hogy a köveket az óriások hozták ide, hogy bevehetetlen várat építsenek belőle, a baglyokban nem látod meg az istenek küldöttjét.
- Bennem mit láttál meg? Belém mit képzeltél?
- Az elképzelhetetlent képzeltem beléd, ami ellentmond minden ténynek és logikának. A csodát.
- Amit nem akartál.
- Ha a csodát birtokoljuk, megkopik a fénye. Vannak dolgok, amik csak addig értékesek, amíg meg nem szerezzük őket. Ha megszerezzük, ha birtokoljuk, akkor megfojtjuk. Nem akartalak megfojtani azzal az élettel, ami mellettem várt volna Rád. Szembe kellett néznem azzal, hogy Isten, vagy a sors, nevezzük bárhogy, nem engem rendelt neked.
- Talán engem is megkérdezhettél volna erről és nem helyettem döntened.
- Megkérdeztelek. Tudtad, hogy elég lenne egyetlen szó és minden megfontolást félredobok, de nem mondtad ki. Amit kimondtál…
- A különböző jelzős szerkezetekre gondolsz, amikkel leírtam, hogy minek tartalak? Már bánom…
- Ne bánd… Őszinte voltál.
- És falakat emeltem és árkokat mélyítettem köztünk.
- Így volt helyes. Visszaszerezted a szabadságodat.
- És mire mentem vele? Amióta kikerültél az életemből minden színtelenné vált…
Némán sétáltak tovább… Csak a réten szólalt meg a férfi:
- Gyerekkoromban befeküdtem a fűbe és angyalokat láttam az égen.
A nő lefeküdt a fűbe és behunyta a szemét: - Most már én is látom… Lila a szárnyuk.
- És mit csinálnak?
- Repülnek, táncolnak és énekelnek.
- És érted, hogy miről?
- Igen… Köszönöm. Most már mindent értek. Mindent, amit megéltünk és mindent, amit nem.
És este a rétről már egy lány és egy fiú indult haza.
Comments