A kislány minden este nagyon várta, hogy az édesanyja meséljen neki. Ezek voltak azok a percek, amikor az ébrenlétből átevezett az álmok világába, a félelmetes sötétbe, amikor már a meselámpa sem égett az asztalon. Ilyenkor az anyukája, aki a szemében olyan volt, mint egy mesetündér, odaült az ágya szélére, s a kislány kérte: - mesélj még!
A lány már iskolába járt, amikor megismerte a fiút, először élte át, milyen érzés a másik szemébe nézni és megfogni a kezét. Ezt kérte tőle: - meséld el, mi a szerelem!
A nő lassan felnőtt, a saját talpára állt, amikor megismerte a férfit, akiről azt hitte, társa lesz a halálig. A szemébe nézett és ezt kérte: - meséld el, milyen az élet!
Az asszony gyermeket várt, el sem tudta képzelni, milyen gyermeket szülni, meglátogatta az édesanyját és megkérte: - meséld el, milyen életet adni!
Aztán a gyermek megszületett, egy aranyos kislány, s pár év múltán már ő kérte tőle: - mesélj még! És az anya mesélt, a meselámpa fényénél. Az anya sohasem fogyott ki a mesékből, minden este új és új csodákat teremtett a hangjával, érezte, hogy a mese szavai hatalmas öltésekkel varrja össze kislánykori önmagával.
Aztán a kislánya felnőtt, már nem kért meséket és a mesék elhallgattak. Az asszony élte az életét, de a mese ki nem mondott szavai csak gyűltek benne, egy ideig zsibongtak össze-vissza a lelkében, aztán elcsendesedtek és lehulltak, mint az őszi falevelek. Aztán csak feketén gyülekeztek a lelke mélyén.
Az asszony megöregedett, már nem volt kihez szólnia, reggelenként nem volt miért felkelnie, sokszor csak nyitott szemmel feküdt az ágyban és azon gondolkozott, volt-e értelme mindannak, amit életnek hívnak.
Egy reggel azonban egy különös alak jelent meg az ágya szélén, ugyanúgy, ahogy egykor édesanyja ült le a meséhez.
- Ki vagy te? – kérdezte.
Az idegen arca felragyogott, mint a napfény és így válaszolt:
- Én vagyok Jokuláta, a mesék tündére.
- Miért jöttél?
- Mert a világból elfogytak a mesék… Már senkinek sincs ideje, energiája, hogy meséljen. Csak őszintétlen és üres szavak maradtak.
- Én mesélnék, bennem még élnek a mesék… De már senkinek sem kellenek… Senkinek sem kellek – válaszolta a nő.
- Add nekem a meséidet! – kérte a tündér.
- És mit csinálsz velük?
- Túl a síkságon, a folyókon, az Óperenciás tengeren, az égigérő hegyeken, túl a felhőkön van egy erdőm. Az erdőben ezerfajta fát nevelek.
- Mesélj arról, milyen levelei a fáknak és milyen gyümölcsöt teremnek!
A tündér megrázta a fejét: - Ezeknek a fáknak nincsenek se leveleik, se gyümölcseik.
- Akkor mire jók?
- Amikor a világban találok egy szép mesét, elteszem, mint egy színes falevelet ősszel a gyerekek és elviszem ezekhez a fákhoz. Aztán ráoltom az ágakra és csillogón, mint a gyémántok, életre kelnek, megsokszorozódnak, s ha valahol egy anyuka leül a kislánya ágya szélire, viszek neki belőlük.
- Gyönyörű lehet ez az erdő… - suttogta az asszony.
- Igen, az… Meseszép – bólintott Jokuláta.
- Vigyél el kérlek oda engem is!
- Képes lennél itt hagyni a való világot?
- Igen, az igaziért! – válaszolta az asszony.
A tündér megfogta az asszony kezét és átrepültek a síkságon, a folyókon, az Óperenciás tengeren, az égigérő hegyeken és túl a felhőkön, a mesék erdejébe.
Aznap este a világban nagyon sok anyuka hirtelen ötlettől vezérelve mesélt a gyermekének: eszükbe jutott egy mese, amire addig még sohasem gondoltak, de amiről tudták, hogy nagyon fontos. Mert az idő elszáll és vele a mesék is, ha nem sietünk.