Sarmaság - Egy kemény falu
Sarmaság történetét a „kemény” szóval lehetne leírni. Az eredeti település egykor máshol feküdt, de a tatárjárás idején a lakosság a Töklen erdőbe menekült, s a vész elmúltával alapította meg a jelenlegi helyén a települést. A település egykori urai közül érdemes megemlíteni a Báthoriakat, a Sarmasághyakat, majd a Kemény családot.
S kemény munkával bányászták itt az 1920-as évektől a barnaszenet, s a kemény munka kemény embereket termett. Keményt de ügyeseket is: a bányászoknak sok mindenhez kellett érteniük, így akkor sem estek kétségbe, amikor a forradalom után bezárt Észak-Erdély legnagyobb bányája.
A falu nevezetességei közül talán a Kemény-kúria előtt álló mellszobor a legérdekesebb: Erdély fejedelmét, Kemény Jánost (1607-1662, uralkodott: 1661-1662) ábrázolja. Sorsa tipikus főúri élet volt azokban az erdélyi időkben: volt diplomata, országnagy, fejedelem, aki megölette elődjét, Barcsay Ákost (1619-1661, uralkodott: 1658-1660), hogy aztán nem sokkal később ő maga is egy csatában veszítse életét. Talán csak egy magyar Shakespeare tudná kibogozni a harcoknak és árulásoknak ezt a krónikáját…
A sarmaságiak, mint a falu egykori urára emlékeznek rá, azonban nekünk más miatt is méltó a megemlékezésre, s ebben a véletlennek nagy szerepe van…
Nehéz idők jártak Erdély földjén 1657-ben: Kemény János és Barcsay András a tatárok fogságába estek. Ha Suetonius írta volna ezt a mesét, akkor egy jós megjövendölte volna, hogy az egyik fejedelemmé lészen, a másik pedig a fejedelem fivére, de ezt a történetet az élet írta, így a tatárok Kemény szavára elengedték Barcsayt, aki visszaélt ezzel és megszökött. Keményre még két év nehéz rabság várt. Hogy rabsága ne tétlenségbe teljen, elkezdte írni emlékiratait. Ez az emlékirat méltán nevezhető az első jelentős magyar nyelvű politikai emlékírásnak, amit ráadásul nem egy szemtanú, hanem az események egyik alakítója vetett papírra. Kemény János talán fejedelemként nem hagyott jelentős nyomot Erdély történelmében, de íróként helye van a nemzeti panteonban.
„Ez boldogtalansággal teljes világra származásomnak, abban töltött nyomoruságos életemnek, és aimak nehéz folyása alatt forgott némely nevezetes dolgoknak, tatár rabságában lételemnek sanyaru alkalmatosságában lött szomoru, de igazságos leirása, kedves atyámfiainak és gyermekimnek emlékezetül hagyásra, melyben jünekbe némely én értem avagy idöm elott tortént, de valóságos relatiókból tanult holmi dolgok is.”
- így kezdi emlékiratait, s az aprólékosság, ami az egész írást jellemzi, méltán teszi páratlan kinccsé ezt a könyvet. Sarmaságról, a településről sajnos nem ír könyvében, de a Sarmasági családról mesél:
„Az atyámnak, Kemény Boldizsárnak anyja volt Sarmasági Anna. Ez Sarmasági familia is nevezetes volt Erdélyben, kinek anyja, Zólyomi Kata az hires Zólyomi familiából; kikkel való vérségünk leven, Zólyomi Dávid életében lött is valami excontentatiója (követelések kielégítése) az atyámnak mint leányágnak, némely jószágokbeli praetensiojért (a jószágokra vonatkozó igény). Katának anyja volt Homonnai Borbála, az nagy Homonnai Drugyet Simonnak leánya. Ezekhez való vérségünket megmutatják az perfolyta levelek és sententia (véleményezések), midön az egész homonnai jószágban az quartalitium adjudicáltatott (az özvegyi juss megítéltetett). De az feljebb említett Sarmasági genealogia (családfa) vitethetik fel az levelek tartása szerént az nagy Szopolyai János királyra.”
Amikor ezeket a sorokat írta, nem sejthette, hogy egykor a fejedelmi süveget fogja viselni. Uralkodása igencsak rövidre sikeredett, épp csak arra volt elég, hogy ne csak elődjét, de annak fivérét, korábbi rabtársát is kivégeztesse. Nem gondolta volna, hogy emlékét írásai fogják megőrizni.
A fegyvereket rozsda marta szét, de a könyvek túlélnek minden pusztítást.
Erre érdemes gondolni, amikor megállunk Kemény János sarmasági szobra előtt.
Kacskaringós utakon
Kacskaringós út vezet Sarmaságra,
s kacskaringós utat járat vele a történelem:
tatártól óvó erdők és hegyek,
büszkén néz ránk szoborarccal a fejedelem,
mert kikelt e földben a vetés,
mit egykor ide Isten keze vetett.
Él még a szabadság vágya a szívekben,
az ajkakon magyar még a szó,
s a templom kapujában
a szél magyar dalt dúdol.
Hozzászólások