A férfi valójában nem tudta, mit is keres a budai Öreg utcában: csak ment, amerre a lábai vitték és merre a fájdalma hajtotta. Megszűnt körülötte a világ, nem látott és hallott semmit sem, még a lába elé sem nézett, egészen addig, amíg meg nem botlott a járdán. Amint visszanyerte az egyensúlyát egy különös cégért látott maga előtt, fekete alapon arany betűkkel: „Boldogságbolt”.
Magában keserűen felnevetett: boldogság? Ugyan mi az? Létezik egyáltalán… Pár hete még hitt benne, de most már tudja, hogy minden csak csalás és hazugság volt. Mégis… Mit veszíthet? Benyitott az ajtón. Az üzlet belsejében, a polcok mögött egy öregember állt a pult mögött.
- Mélységes tiszteletem, uram! - köszöntötte a boltos. - Miben segíthetek?
- Nem is tudom… - válaszolta a férfi. - Ön valóban boldogságot árul?
- Méghozzá csupa kiváló, első osztályú árut! - húzta ki magát az öreg.
- És esetleg nekem is tudna valamilyen boldogságot kínálni? - kérdezte reménykedve a férfi.
- Ha szabad megjegyeznem: a piacon mi rendelkezünk a legnagyobb választékkal. Azonban, anélkül, hogy indiszkréciót szeretnék elkövetni, meg szabadna kérdeznem, hogy milyen típusú boldogtalanságra keres gyógyírt? Kérem, foglaljon helyet, ha szabad, megkínálnám egy csésze teával.
A férfi helyet foglalt, az öreg boltos töltött neki egy csésze teát és mesélni kezdett:
- Tulajdonképpen egy nagyom banális történet, ha boldogsággal foglalkozik, biztos ezer ilyet hallott. Szerelem.
- Igen, ez valóban a leggyakoribb oka mind a boldogságnak, mind a boldogtalanságnak.
- Néhány hónapnyi boldogság, olyan, amilyent csak egyszer élhet meg az ember. Amikor azt érzi, hogy megtalálta azt, aki tökéletes társa lehetne, akivel minden egyes beszélgetés, minden egyes találkozás a mennybe repít. Akivel lélekben, szellemben, testben tökéletesen illeszkedik. Azonban kiderült, hogy minden hazugság volt.
- Elmondaná uraságod, hogy miért? Természetesen, nem az intimus[1] részletekre lennék kíváncsi.
- Kiderült, hogy rajtam kívül volt még valakije.
- Nem szívesen mondom, uram, hiszen, mint már említettem, büszke vagyok arra, hogy csak első osztályú árut tartok, így nem szívesen hoznék elő közhelyeket, de ha valaki egyszerre két emberbe szerelmes, valójában egyiket sem szereti. Ha szabad megkérdeznem, ön ezt nem vette észre?
- De igen. Sokszor mondta, hogy néhány napig elérhetetlen lesz: nem tudunk beszélni és találkozni, más dolga lesz. Ha megkérdeztem, hogy vajon a másik szeretőjével találkozik-e, mindig sipítóssá vált a hangja és mondott valami kétértelmű kifogást, hogy miért nem.
- És ön nem értett ebből?
- Nem akartam érteni, hinni akartam, hogy az igazság a szerelmünk és minden más hazugság.
- Akkor, ha szabad megjegyeznem, itt ön követte el a hibát. Sok ember fél az igazság súlyától, ezért nem meri egyenesen kimondani, féligazságokat mer csak közölni, miközben és reméli, hogy a másik megérti, és ugyanettől fél is - állapította meg az öreg.
- Higgye el, lángoló és teljes szerelem volt, minden nap újabb és újabb, teljesebb csodát éltünk meg. Egy nap azonban, amikor hosszú idő után találkoztunk, amikor nagyon vártam, hogy újra lássuk egymást, amikor ünneplőbe öltöztem és vittem az ajándékaimat, már meg sem ölelt, meg sem csókolt, csak annyit mondott hosszú hallgatás után: kilép a kapcsolatból. Már nem éri meg neki. Éreztem, hogy végre dönteni tudott és a másik férfit választotta. Tárgyilagosan, minden érzelem nélkül. Még sohasem éreztem magamat ennyire üresnek, megalázottnak és megcsaltnak. Nos, ennyi - sóhajtott fel a férfi. - Mit tud ajánlani?
- Hát ilyen esetekben sokféle kéréssel érkeznek hozzám az emberek, férfiak és nők egyaránt.
- Például? - próbált meg ötleteket gyűjteni a férfi.
- Sokan azt kérik ilyenkor, hogy derüljön ki, hogy az egész csak egy tévedés, egy rossz hangulat volt a másiktól és folytatódjon minden úgy, ahogy előtte volt. Szeretnék újra megélni a csodát.
- És ez lehetséges? - kérdezte felélénkülve a férfi.
- Természetesen. Csak egy kérdést szeretnék feltenni: valóban ezt szeretné?
A férfi elgondolkodott: - Talán… Ha újra az a ragyogó nő lenne, aki azelőtt volt. Most azonban, ha rá gondolok, egy másik nő képe jelenik meg előttem: azé, aki eldobott. Ennek a nőnek a szemében már csak kegyetlenséget és ridegséget láttam. Egy megtört öregasszony nézése volt már. Ha még egyszer úgy tudna rám nézni, mint azelőtt, akkor ezt kérném, de ezt az új nőt már nem tudnám szeretni. Tudja, szégyellem, de azelőtt, ha megosztott magáról egy képet, mindig egy életteli, boldog nőt láttam, és feltámadt bennem a vágy, hogy vele legyek. Most azonban, ha látom egy képet róla, mindig irtózom és arra gondolok, hogy voltam képes ezt a nőt szeretni.
- Sokszor, hogy valakit szépnek látunk-e, csak azon múlik, hogy milyen szemmel nézünk rá.
- Talán igaz… Én ismertem ezt a nőt, amennyire csak egyik ember ismerheti a másikat. Tudom, milyen izmokkal mosolyog őszintén, és melyekkel, amikor csak tetteti a vidámságot. Eddig széppé és fiatallá tette a belső kisugárzása, most már minden, amivel szépnek akarja mutatni magát, felvett póz csupán. Mintha letette a fegyvert a múló idővel szemben. Tudom, ha újra megélné a szerelmet, amit velem, ha képes lenne, még ha mással is, akkor talán újra széppé tudna válni… Vagy, ahogy mondja, képes lennék újra ilyennek látni. Nos igaza van, valóban képtelen vagyok ezt kérni.
- Tudja, uram, sokan esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, hogy ha kilépnek egy kapcsolatból, akkor az a kapcsolat azonnal meg is szűnik. Valójában nem csak magára hagyják a másikat abban a kapcsolatban, de nekik még nehezebb: nem csak azért, mert a kapcsolat terheit egyedül kell tovább cipelniük, de tudják, hogy ők ítélték magukat és a másikat is erre a sorsra. Talán, amit kegyetlenségnek és ridegségnek érzett, ennek a tükröződése volt. Talán csak erősebb volt, mint ön és ezért volt képes véget vetni egy kilátástalan helyzetnek.
- És mit szoktak még kérni ilyen helyzetben az emberek?
- Gyakran a másik boldogtalanságát, hogy ha már elhagyta őt, akkor mással se legyen boldog.
- Ez butaság, hiszen miért lenne jobb nekem, ha a másiknak rossz? Ezt semmiképpen sem szeretném.
- Pedig, higgye el, ezt a legkönnyebben megvalósítható kívánság.
- Hogyan?
- A legtöbben, akik kilépnek egy kapcsolatból, azt hiszik, mással könnyebb lesz. Pedig nem: az örvény, ami elnyelte korábbi szerelmüket, bennük van a legtöbbször. Ha nem változnak meg, akkor az új kapcsolatuk is ugyanúgy meghal. Ha képesek megváltozni… Akkor én felesleges vagyok és minden boldogság, amit kínálni tudnék.
- Sorolja még kérem, hogy mire vágynak az emberek!
- Nos, az előző kívánság finomított változata, hogy soha ne felejtse el az együtt töltött időt, a boldogságot, amit egymásnak adtak és ez kísértse minden új kapcsolatában.
- És ez jó annak, aki elhagytak?
- Nem igazán, hiszen ez is csak a bosszú egyik formája és a bosszú kinek ad boldogságot? Miért jobb az elhagyottnak, ha az újat is boldogtalanná teszi?
- Igaza van. Akkor leteszem a fegyvert én is, és megkérdezem, milyen boldogságot tud ajánlani nekem?
- Ha szabad megkérdeznem, hogy túl a sértett önérzeten és a szeretett személy elvesztésén kívül túl, mi az, ami a legjobban fáj? - érdeklődött az öreg boltos.
- Igaza van… Nagyon hiányzik az ölelése, a csókja, az éjszakába nyúló beszélgetések, nagyon fáj a megaláztatás, mert soha még nem éreztem magamat annyira megalázva, mint amikor ünneplőbe öltöztettem a lelkemet, elmentem hozzá, elfogadta az ajándékaimat és kidobott. Mégis, ezen túl van, ami jobban fáj… az elvesztett hit.
- Milyen hitet vesztett el, ha szabad megkérdeznem? - kérdezte az öreg.
- Azt hiszem, de most minden bizonytalanná vált, hogy nem csak szerettem, hanem hittem is benne és ez a hit segített megérteni a világot és hinni saját magamban. Amíg együtt voltunk, minden könnyen ment, minden nehézség és fájdalom csak egy árnyék volt, és minden felragyogott, amikor találkoztam vele, vagy amikor csak rá gondoltam. Hogy elhagyott, ezt a hitet vesztettem el.
- A világban, önmagában?
- Mindkettőben… és ami a legjobban fáj, a szeretetben is. Most, hogy csalódtam benne, nem tudom elképzelni, hogy valóban létezik önzetlen szeretet vagy szerelem. Nem tudom, nem az lenne-e bölcsebb, ha minden erkölcsi elvemet, amit szerint eddig éltem, sutba dobnám és azok nélkül élnék az örömöknek.
- Ha szabad megjegyeznem: ne keverje össze az örömöket és a boldogságot. Tudja, ismertem egy úriembert, Tannhäusert[2], ő azt kérte tőlem, hadd ismerje meg a lélek tiszta és a test bűnös szerelmét is. Igaz, nagy árat fizetett ezért: soha nem találta meg a nyugalmát, a két világ örök száműzöttjévé vált. Végül csak a halálban találta meg a nyugalmat, mert egyik világról sem tudott lemondani.
- Akkor mit tudna nekem kínálni? A hitet? Az emberekben, az erkölcsi rendben, vagy Istenben?
- Ha nem akar hinni, akkor én nem tudom megadni önnek. A hit Isten ajándéka és az ember döntése. Amit kínálok: a béke. Ha megengedi, úgy érzem önben most kavarognak az érzések, minden, amiben hitt, megdőlni látszik, mert minden nemes és igaz értéket az életében a szerelme testesített meg. Most, hogy elhagyta ön, mindezen érték hamissá vált az ön szemében. Ha megtalálja a békét, újra fog tudni hinni az emberekben, önmagában és Istenben is…
- Képes lenne erre?
- Én csak oda tudom adni, a kérdés, hogy ön elfogadja-e. Egy kérdésem lenne: szereti még? Őszintén és nem csak birtokolni akarja?
- Szeretném hinni, hogy igen. Talán ezért is fáj a szakítás, mert úgy érzem, nélkülem már ő sem lesz boldog. Közben tudom, hogy lehet, hogy ez csak önámítás, mert nélkülem talán boldogabb, csak saját fájdalmamat szeretném kivetíteni rá.
Az öreg pár pillanatig gondolkozott, majd így folytatta:
- Ha valóban szeretjük a másikat, akkor a másik boldogságának eszközévé és nem céljává akarunk válni. És ebbe beletartozik az, hogy azt is elfogadjuk, ha ő a boldogságot másvalakitől kapja meg. El tudja-e fogadni, hogy a szerelmének más teljesebb boldogságot tud adni? Tud-e örülni majd annak a boldogságnak, amit mással él meg?
- Képtelen lennék most igent mondani, de igen, szeretném, ha így lenne. Ha boldog lenne. De nem tudom, hogy ez lehetséges-e, azok után, hogy elárult, hogy megölte magában a szeretetet? Vagy őrültséget beszélek?
- Nem, sajnos, jól gondolja. Emlékszik, azt mondtam, hogy ahhoz, hogy boldog legyen, meg kell változnia. Talán pont az segít neki megváltoznia, hogy szembe kell néznie azzal, amit ön árulásnak nevez, pedig talán más volt. Olyan, amit most még nem tud felfogni, és így fog megtisztulni.
- Értem.
- Akkor mondja ki ezt az egyszerű mondatot, mintha itt állna ön előtt: kívánom, hogy boldog legyél.
A férfinak remegett a szája, látszódott, hogy küzd a szavakkal, de végül képes volt elsuttogni a szavakat:
- Szeretném, hogy boldog legyél.
- Azt hiszem, a legnagyobb lépést már megtette, azonban még kérem, hogy mondjon ki egy mondatot: szabad vagy, már nem tartozol nekem semmivel, minden ígéreted alól feloldozlak.
A férfinak már könnyebben ment kimondani a szavakat:
- Szabad vagy. Minden… ígéreted alól… feloldozlak.
- Köszönöm, már csak egy lépés van hátra: köszönje meg a boldogságot, amit együtt megéltek.
- Köszönöm, a boldogságot, amit veled megélhettem.
Az öreg boltos a pulthoz lépett, kinyitotta a fóliánsát és beleírt néhány sort, majd a vásárlójához fordult: - Mit érez most?
- Békét - mosolyodott el a férfi. - Azonban valami nem hagy nyugodni.
- Kérdezzen bátran!
- Én megtaláltam a békét, úgy érzem… Szeretném, ha ő is megtalálná.
Az öreg boltos elmosolyodott:
- Ezt nyugodtan rám bízhatja. Lejegyeztem a szavait és ha a hölgy is ellátogat hozzám, ígérem, átadom neki.
- Nagyon köszönöm! Mondja kérem, mivel tartozom? A nagyobb kincset kaptam, mint amit remélhettem volna.
- Kérem, akiben szeretet van, annak nincs adóssága. Azzal, hogy kimondta ezeket a szavakat, a legnagyobb árat fizetett ki, amit ember csak adhat: feladott magából egy részt.
A férfi, hónapok óta először tudott igazán mosolyogni. Megrázta az öregember kezét és elindult, az ajtóban azonban megállt:
- Mondja, ha azt kértem volna, hogy legyen boldogtalan, vagy hogy ne tudjon elfelejteni, akkor azt is megkaphattam volna?
Az öreg elmosolyodott:
- Ha esetleg ezt kérte volna, akkor természetesen nem teljesítem. Tudja, én csak boldogságot adok el az embereknek. Ezek a kérések nem tették volna boldoggá önt: mások boldogtalansága árán senki sem lehet boldog.
És alázatos mosollyal becsukta a férfi mögött az ajtót.
A festményt köszönöm Ungváriné Spiegel Juliannának, a videót Török Tündének!
Előzménytörténet: „Se harmat, se eső…” 1: Az asszony és a tópart
Comments