Egy Boldogságbolt előzménytörténet...
A nő a tóparton állt és nézte a naplementét. Érezte, hogy nem itt kellene lennie, hanem a férfival, aki szereti, és aki hiába vár rá. És tudta, hogy jól döntött, hogy itt van és nem a másikkal. Vannak szerelmek, amik egy új dimenziót nyitnak meg az ember életében, miközben elpusztítják azt: az övék is ilyen volt. Van az a pillanat, amikor az „én” már majdnem feloldódik a „mi”-ben, de még egy utolsót kiált: eddig és ne tovább! Neki most jött el ez a pillanat, hogy kimondja, ha nem is szóval, csak azzal, hogy magára hagyja a férfit, hogy vége. Vége? Nem, ezt sohasem lehet kimondani, hiszen az érzés haláláig kísérteni fogja, ilyen értelemben nem lesz sohasem vége, mégis, vége, mert sohasem fogja érezni többé a férfi szerelmét, az ölelését, a csókját. A szerelmet, az ölelést, a csókot, amik egy új világot nyitottak meg előtte és leromboltak mindent, amiben előtte élt.
A lebukó nap mindent bearanyozott és arra gondolt, hogy ha itt lenne a férfi, akkor most egymáshoz bújnának és együtt fogadnák be a szépséget – de nincs itt és ő akarta, hogy így legyen. Vissza fog térni a régi életéhez, amit már szinte teljesen elveszített. Az első férfihoz. A régi barátok, a régi elfoglaltságok, teljes volt az élete a férfi előtt is, most is teljes lesz, bizonygatta magának.
Az esti szél felborzolta a vizet, ezerfelé szóródott a napfény. „Uralkodj a hullámok felett” – igen, a férfi dúdolgatta néha ezt a dalt, azt mondta, amikor elhagyja valaki, mindig ezt dúdolja magában. Talán most is épp ezt teszi. Mindegy, vonta meg a vállát a nő. Vége. Ahogyan lemegy a Nap, úgy lesz vége a szerelmüknek is. Vége, ízlelgette magában a szót. Négy betű, milyen könnyű kimondani, miközben mindent lerombol.
- Ugye szép? – szólalt meg mellette egy néni.
- Nagyon – válaszolt a nő.
- Miért olyan szomorú, aranyom? – érdeklődött a néni, de a nő nem bírt válaszolni, csak megrázta a fejét. – Csak nem szerelem?
- Talán máshol kellene lennem és nem itt nézni a naplementét.
- Ugyan aranyom! Nem érdemes búsulnia. A szerelmek már csak ilyenek: jönnek és mennek.
- Mintha becseréltem volna őt egy naplementére.
- Ne bánkódjék ezen: ha már múlnia kell, akkor legalább legyen szép. A szakításoknak olcsó az ára, ez a naplemente az ezer színével megéri. Erre gondoljon majd, amikor jön az éj. Aztán jön egy új hajnal.
- Talán. És ha nem jön már újabb hajnal?
- A naplemente emléke akkor is megmarad. Gondoljon erre, ha nagyon sötét lenne az éj.
És az asszony erre gondolt, amikor a nap lebukott a látóhatáron.
A képet köszönöm Török Tündének!
2022.07.20