Egy székelykapu teameséje: A férfi, aki megtanult sírni

A férfi sohasem sírt.

Amikor kitört a nagy háború ’14-ben, és behívták katonának, apja büszke volt rá:

- No menj el, védd meg a magyar becsületet, mutasd meg a székely vitézséget és térj haza épségben!

Bort rakott az asztalra, s mesélni kezdett a régi időkről, hogy milyen szép is volt, mikor a huszároknál szolgált, csak anyja pityergett titokban.

Nem sírt akkor sem, amikor mátkájától, Katitól búcsúzott, amúgy illedelmesen, ahogy a falu kimondatlan törvénye megengedte.

- Vigyázz magadra, ne essék semmi bajod, mindig az legyen veled, hogy visszavárlak!

Majd körbenézett, s mikor látta, hogy senki sem figyeli őket, kibontotta hosszú fekete haját és megrázta: mintha egy hatalmas fekete madár bontogatta volna szárnyait. A fiú szeme beitta a látványt, s attól kezdve, mint a legszebbet őrizte lelke mélyiben.

A fiú nótázva ment a háborúba, jó mulatságnak tűnt móresre tanítani a rácot, az oláhot, a muszkát és a taljánt, de nótáskedve a lövészárokban hamar elillant. Ez a háború már nem az a vitézkedés volt, amiről apja mesélt régente: ez egy lélekölő lidércnyomás volt, ahogy a gránátok szaggatták szét legjobb barátait, ahogy a levegőből kerepelt a halál, ahogy széttépte a csendet a géppuska hangja, ahogy állandóan, még álmában is a gázmaszkot kellett fognia, hogy ha mustár szagát megérezné, azonnal fel tudja kapni. Nem volt már az a pirospozsgás legény, csak egy mozgó csontváz, ami alig nyomott többet, mint a vállán a Mannlicher puska[1]. nem sírt, csak káromkodott, olyan szavakkal, amiket még életében sohasem vett a szájára.

Nem sírt akkor sem, amikor a tizedese kimondta:

- Ezt a háborút elvesztettük, Isten segítségével indulunk haza.

Nem sírt, pedig Isten nem volt velük a hazaúton, s amikor végre elértek a Székesfővárosba, már megtudta, hogy nincs se király, akit éveken keresztül szolgált a fronton, és nincsen haza se. Az otthon, ahol apja, anyja és kedvese várja, már román megszállás alatt van.

Nem akart ebben a világban élni, hát otthagyta a várost és csatlakozott a Székely Hadosztályhoz. Hónapokig harcolt, néha előretörve, néha hátrálva, de akkor sem sírt, amikor újra le kellett tennie a fegyvert és újra szélnek eresztették. Nem sírt, de keserűségében megesküdött, hogy addig nem tér haza, amíg újra magyar zászló nem leng az otthoni templomon.

Nem adta fel: munkát keresett, tanult és lassan felépített egy fél életet… Egy felet, mert az igazi élete ott maradt a határon túl.

Akkor sem sírt, amikor Édesanyja leveleit olvasta. Tudta, nehezen formálja a betűket, de azért minden héten írt neki egy-egy üzenetet otthonról.

„Nagyon hiányzik a földekről a dolgos kezed, de minden nap hálát adunk az ÚrIstennek, hogy legalább te biztonságban vagy. A tanítót elbocsátották, mert nem volt hajlandó letenni a hűségesküt. Nagyon magányosak lettünk, új potemtátok[2] jöttel hozzánk, csak a Tiszteletes úr tartja bennünk a lelket.”

„Apád végre kicsit jobban van, bár nagyon fájlalja még mindig a tagjait, mióta megverték, mikor a Himnuszt énekelte. Nem is engedem el többet az ivóba, esténként a fészerbe ügyködik. Amikor megkérdeztem, mit, azt mondta, egy csodakaput készít, amit majd akkor rak ki az útra, ha újra jönnek a magyar honvédek”

„Kati titokban üdvözletét küldi, nem mer levelet írni neked, de azt üzeni hűségesen vár rád. Azt üzeni, hogy bármennyit is serénykednek körülötte a legények, nem köt addig asszonykendőt, míg vissza nem térsz”

„Itt egyre nehezebb a világ, egyre jobban félünk, egyre nehezebben küszködünk. Apád már egyre nehezebben bírja a munkát, amióta a télen úgy járt a hegyen, de azt üzeni, ne térj vissza, itt nagyon rossz világ várna rád. Hadd legyen meg az a vigaszunk, hogy legalább te boldog vagy.”

„Édesapád nagyon örült a karpaszományos[3] képednek, ki is rakatta velem a házioltárra. Azt mondja, csak azt várja, hogy láthassa, hogy belovagolsz a székelykapu alatt, amit ő faragott”

Csak ezek a levelek tartották a reményt a férfiban a várakozás évei alatt.

Így jött el a második bécsi döntés napja[4]. A férfi lélegzetvisszafojtva figyelte a rádiót, s amikor meghallotta, hogy szülőfaluja is visszatér a magyar haza keblére, olyan boldogság töltötte el, mint még soha életében. De sírni, még örömében sem sírt.

Karpaszományosként vett részt az erdélyi bevonulásban. A legszebb álma nem teljesült: nem a saját szülőföldjére vonult be az egységével, de amint csak lehetett, kimenőt kért és elutazott a szüleihez. A közlekedés még nem állt helyre, így gyalogosan ért be a falujába. A határban ott állt a díszkapu, közepén a magyar lobogóval és a Főméltóságú úr[5] arcképével. Tudta ez volt az a kapu, amit Édesapja titokban majd két évtizede készített.

Már erőst sötét volt, mire a házukhoz ért. Majdnem könnyezett, amikor a petróleumlámpa fényénél meglátta az édesanyját. Feleslegesek voltak a szavak: ahogy belépett az ajtón, szülője olyan szeretettel ölelte, amiben a fia nélkül töltött évek minden meg nem élt ölelése benne volt. A férfi, amikor szóhoz jutott, csak ennyit kérdezett:

- Édesapám?

Az öregasszony könnyei hirtelen keserűbe váltottak:

- Ne is kérdezd… Elment. Amikor meghallotta, hogy újra visszajön a magyar világ, nem bírt az örömével. Kiment a fészerbe, a gerendába bevéste azt, hogy es, dé, gé[6] és az évet. És mikor befejezte, összeesett. A szíve nem bírt el ennyi boldogságot.

Éjszaka még sokáig beszélgettek, utána is kellett tölteni a petróleumlámpát. Reggel korán felkelt a férfi, megberetválkozott, felvette tisztes egyenruháját és elindult arájához.

Bár titokban érkezett, de faluhelyen nincsenek titkok: Kata már vasárnapi ruhájában várta. Mikor meglátták egymást a kapuban, percekig szótlanul nézték egymást. Végül a leány kibontotta haját és megrázta, úgy, mint egykor régen. Az ezüstös hajszálakat a férfi aranynak látta.

- Álltad a szavadat, visszatértél hozzám, én is álltam, vártam rád. Most már elmehetsz, ha nem akarod ilyen vénasszonyhoz kötni a sorsodat.

A férfi válasz helyett a lányhoz lépett és megcsókolta, mire az csak felnevetett:

- Szép kis szokásokat vettél fel ott a városban, hogy így letámadsz egy tisztességben megőszült leányasszony!

- Most már semmi sem választhat el tőled! Ott hagyok mindent, ami az eddigi életem volt, hazatérek hozzád és majd, ha az asszonyom leszel, megtanítasz az illemre, amit ott Pesten elfelejtettem.

A lány válasz helyett átölelte, majd csak ennyit mondott:

- Majd ember faragok belőled… Csak várjuk ki a gyászévet Édesapádra. Jó ember volt, mikor a szüléim meghaltak, apám helyett is apám volt, mindenben segített, amiben csak tudott. Egy esztendő nem a világ, addig kibírjuk, ha már eddig várni tudtunk egymásra.

Mire azonban letelt az esztendő, már megbombázták Kassát[7] és a magyar honvédeknek újra útnak kellett indulniuk, most a szovjet ellen. A férfi még utoljára elment kedveséhez és szavát vette:

- Ha nem térnék vissza, esküdj meg, hogy nem vársz rám. Ha azt mondják, hogy elestem, vagy eltűntem, keresel magadnak egy férfit, és összekötöd vele az életed. Ha meghalnék, nem akarom magammal vinni a bűnt, hogy özvegységedben megkötöttelek.

- Csak egy feltétellel… Ha megígéred, hogy életben maradsz és megesküszöl, hogy te is így teszel, ha velem történnék valami.

És sok minden történt. A férfi elment a háborúba, végigélte a pokol valamennyi kínját, míg végül, amikor az utolsó talpalatnyi magyar föld is elveszett, újra fogságba esett. A szibériai hadifogolytáborban egyetlen akarat maradt benne: túl kell élnie, haza kell térnie édesanyjához és mátkájához. Csak azt a három betűt ismételgette magában, amit édesapja a kapufélfába vésett: S.D.G.: csak Istené a dicsőség.

Amikor véget ért a fogság, és hazatért az új Magyarországba, az már csak egy állam volt és nem haza. Megalázták, a lakását elvették, a munkahelyéről kirúgták. És édesanyja levele elvette régi otthonát is:

„Édes fiam, arra kérlek, élj. Mi már halottak vagyunk. A honvédek, akiknek egykor még a lába nyomát is csókokkal illettük, az ellen martalékául hagyott minket. A hadak járása mindent elpusztított. Kata, a mátkád is belehalt, egyedül állt, nem volt, aki oltalmazza. Most már semmi sem köt ide téged. Állíttattam neki egy szép sírt, és minden héten rakok rá virágot, helyetted is, csak arra kérlek, ne gyere haza, éld az életed. Keress magadnak egy derék asszonyt, aki majd szül egy gyermeket neked. Most már csak azt kérem, hogy Isten adja meg, hogy a sok rossz után legalább azt adja meg nekem, hogy örülhessek annak, hogy valahol, a távoli Magyarországon van egy unokám.”

A férfi nem sírt, és bár idővel teljesítette édesanyja kérését. Talált egy derék asszonyt. Nem volt nehéz, hiszen a háborúban odaveszett a férfiak legjava, sok magányos asszony élt azokban az években.

Mikor gyermeke született, esténként mindig a régi, elveszett hazáról, Erdélyországról mesélt neki: a végtelen erdőkről, a tündérekről, az égigérő hegyekről, egy világról, ahol csak jó és igaz dolgok történhetnek.

Aztán a kislánya felnőtt, végül ő is párt talált magának és amikor megszületett a kisunokája, neki is elmesélte a régi meséket.

Halottak napján, amikor a temetőben egyszer a kislány megkérdezte:

- És a nagyi sírja hol van? Ott miért nem gyújtunk gyertyát?

Ebben a pillanatban a férfinak már gyülekezni kezdtek a könnyek a szemében, de még ekkor sem sírt.

Múltak az évtizedek és a férfi nem tudott meghalni. Már elmúlt kilencven is, lassan a szobáját sem tudta elhagyni, mintha nem tudott volna elbúcsúzni ettől a világtól, amíg meg nem tudja, miért volt mindez, hogy volt-e értelme mindennek.

Az unokája az iskolájával elutazott Erdélybe, s amikor hazaértek, nagy lelkesedéssel mesélte, hogy a szülőfalujában is jártak, hogy végre meglátta, milyen is az a különös világ, amiről annyi mesét hallott.

- És képzeld el, a faluban újra felállították a régi székelykaput, amit 44-ben elrejtettek és évtizedekig rejtegettek. Olyan szépet még nem láttam, aki faragta, mintha minden szeretetét belefaragta volna. Le is fotóztam! Hátha még látsz belőle valamit… És képzeld el, még most is ott van az évszám rajta, és három betű előtte…

- S.D.G.? – kérdezte suttogva a férfi.

- Igen! – vágta rá az unokája.

És a férfi, ebben a pillanatban könnyezni kezdett…

[1] A Mannlicher 1895 (M95) az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének legnagyobb számban rendszeresített fegyvere volt az első világháború során.

[2] hatalmasságok

[3] tartalékos állományban potenciális tisztjelölt, érettségizett, egyévi szolgálatra kötelezett sorkatona a kiegyezéstől a Horthy-kor végéig. Sok kedvezmény illette meg. Újonc korától kimenőként ti. mintájú egyenruhát hordott, amelynek gombozása barna volt karpaszománnyal. Szabad kimenővel rendelkezett, szolgálaton kívül megjelenhetett ti. társaságban. „alantas” munkára (pl. takarításra) még büntetésből sem lehetett kötelezni.

[4] 1940. augusztus 30.

[5] Horthy Miklós

[6] Egyedül Istené a Dicsőség, református jelmondat.

[7] 1941. június 26.