A vén Duna partján,
hitek találkozásán,
hogy egykor Ráby raboskodott[1],
egy város, mint Csipkerózsika,
múltról, s jövőről álmodik.
Egykor iskolát[2] teremtett,
mely egyszerűségében is tarka volt,
messzi földről plántált szabad szellemet,
mert a festőecset erősebb,
mint a toll, mely emberek közé
húz határvonalat.
Szentendre örök,
mint a templom,
mely tatárok óta[3],
emel keresztet magasba,
kapujában csókot vált
a tegnap és a holnap.
Szeretem e város
szűk sikátorait,
a megbotlató utcaköveket,
a tarka házakat,
melyek játékosak,
mint egy Kovács Margit[4] kerámia.
Utcáidban ifjúkorom látom,
mikor még színes és szabad volt
kamaszkorom eltűnő világa,
de ma már ódon házaid málló vakolatában,
tűnő napjaimat látom,
s a megroskadó háztetők
tükörben mutatnak
öreg arcot nekem.
Szeretem e város ezer titkát,
mely idegen, s mégis én vagyok.
[1] Ráby Mátyás (1752-1797), a „Rab Ráby”, a magyar történelem ellentmondásos alakja: bár az osztrák császári ház képviseletében küzdött a visszaélések ellen, de később maga is belekeveredett ezekbe és 1784-ben Szentendrén letartóztatták. Róla szól Jókai Mór regénye is.
[2] utalás a Szentendrei iskolára
[3] a Keresztelő Szent János plébániatemplomot (Vártemplom) 1241-ben építették
[4] 1902-1977, keramikusművész