1848. március 15-e nemzeti öntudatunk meghatározó eleme, joggal nevezhetjük a modern értelemben vett magyar nemzet születésnapjának. Egy meghatározó mítosszá vált, amelynek elsősorban nem a valóságtartalma, hanem tudatunkra gyakorolt hatása a lényeges. És így széppé válik tudatunkban és jövőnkben. A valóságban 1848 hősei, akik ma békésen megférnek a nemzeti panteonban: Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Bem, ellenfelek, sőt gyakran ellenségek is voltak. Mégis, tudatunk joggal helyezi egymás mellé őket, hiszen a magyarság más és más elemeit, értékeit képviselik, egészítik ki egymást
Valahogy így vagyunk 1848 eseményeinek értelmezéseivel is: nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
Középiskolás történelemtanárom egyszer azt mondta, hogy azért voltak szépek a magyar forradalmak, mert vértelenek voltak, amit aztán később a történelem számonkért rajtunk és véres, minden erőnket felemésztő szabadságharcba torkolltak.
1848. március idusára szeretünk forradalomként gondolni, amikor a nép nem tűrte tovább a zsarnokságot és felkelt elnyomói ellen és lerombolta a zsarnokságot. Petőfi így készült a forradalomra: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak, őrjöngtek bennem!”.
Petőfi, legnagyobb költőink egyike ezen a szemüvegen keresztül látta a nap eseményeit, azonban, ha plebejus romantikáját kivonjuk naplójából, az események puszta váza így néz ki.
Az első tervek még nem forradalomról, hanem aláírásgyűjtésről és, mivel magyarok vagyunk, egy reformlakomáról szóltak, március 19-re időzítve, azonban a bécsi forradalom hírére felgyorsultak az események.
Tüntetések kezdődtek, egy jogi kiskaput kihasználva kinyomtatták a követeléseiket és a Nemzeti dalt, majd a városi tanács csatlakozása után a helytartótanácshoz vonult és átadta követeléseit. Ahogy Petőfi írta:
„A választmány legalább 20.000 ember kíséretében fölment Budára a helytartótanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt.”.
Győzött a forradalom, ami mai szemmel nézve nem volt más, mint egy petíció összeállítása és elfogadtatása. Visszatekintve az eseményekre, megkérdezhetnénk, hogy alakult volna ez a nap, ha kezdetben nem jogászok, hanem kadétok csatlakoznak a tömeghez?
Történelmietlen feltenni a kérdést, mi lett volna, ha nálunk is úgy kezdődött volna a forradalom, mint 1789-ben, Párizsban? Ha a nép összecsap a katonasággal, a rendfenntartókkal, ha nem követeli Táncsics szabadon bocsátását, hanem megostromolja börtönét?
Nos, ebben az esetben könnyen lehet, hogy nem csak a császári erők, de a pozsonyi országgyűlés is ellene fordult volna. A forradalom nem másfél év, de néhány nap, esetleg hét után elbukott volna. Jogos a kérdés, hogy nem mindegy, hogy mikor vesztettünk?
A válasz határozott nem. Mert így volt idő megszületnie a modern Magyarországnak. Igaz, Világos után a törvények jó részét visszavonták, de ami megmaradt, az is elég volt ahhoz, hogy az önkényuralom ne tudja visszafordítani az idő kerekét. S amit vissza is vontak, az sem veszett el teljesen: ellenzéki követelésekké váltak, ami elvezetett az 1867-es kiegyezéshez.
Ez is 1848 egyik mítosza: erőszak helyett erő, fegyver helyett jog, teljes győzelem helyett kompromisszum. Talán nem ártana néha így is gondolnunk a mai ünnepre.