Szilágysámson - A Fejedelem fája - egy boldogságbolt történet
Ahogy Mocsolya felől közeledve megpillantottuk a falut, meg kellett állnunk a határban, hogy megcsodáljuk a települést: ha van olyan hely, amelyre illik, hogy Isten a tenyerén hordozza, akkor erre mindenképpen - úgy fogják közre a hegyek a Mázsapatak völgyében Szilágysámsont. Hogy a helyeik is úgy érzik-e, hogy Isten a tenyerén hordozza őket? Nem tudni, de azt igen, hogy ebben a hegyek övezte faluban nem csak szőlő, de a legendák is dúsan termettek.
A legősibb legenda a Pogányváré, amit még a tatárok építettek, s majd másfél évszázadig dacolt az ellenséggel és az idővel. Ma már a nyomát sem lelni, csak annak a titkos alagútnak a kijáratát, amely állítólag a menekülőút volt az erődítményből. Állítólag, mert még a legidősebbek sem emlékeznek arra, hogy valaki bejárta volna, hiszen a fények mindig elaludtak annak a kezében, aki bemerészkedett…
Mesélik, hogy a ’48-as dicsőséges szabadságharc bukása után itt garázdálkodott egy Mihók nevű betyár is. A betyárromantikával ellentétben, nem volt igazán népszerű a falusiak között, amit az is jelez, hogy összefogtak ellene és maguk kezébe vették az igazságszolgáltatást. A helyet, ahová elföldelték, azóta hívják Mihók-fejnek hívják.
Nem legenda, de legendás történet a falu szülöttjéé, Szikszai Lajos (1825-1897) ’48-as honvédé. Bár közlegényként vonult be a seregbe, de hőstettei listája nem vékony könyvet tennének ki. Görgei személyesen tüntette ki, s százada előtt Kossuth is levett kalappal tisztelgett. Később politikai pályára lépett, munkájának nyomát Szilágy megye számos pontján felfedezhetjük.
Ám nem csak ezekről nevezetes Szilágysámson…
A Fejedelem fája - egy boldogságbolt történet
Az Úr 1705 évének novembris hava nem sok jót hozott a Vezérlő Fejedelem ügyének. Elveszett Szeged, Nagyvárad ostroma sikertelenül végződött, Debrecen felprédálva… És ráadásul Szent András napján[1] Zsibónál is vereséget mért rájuk Herbeville tábornagy is.
Rákóczi tudta magáról, hogy a haditudományok múzsái nem kedvelik, de ő is átlátta, hogy ezzel a csatával üres címmé vált erdélyi fejedelemsége. Fáradtan kommandírozott megnyugodást a fáradt és csüggedt seregnek.
Ő maga is leszállva a lováról, egy fiatal tölgyfa alá telepedett. Tudta, pihennie kellene, de érezte, nem jönne álom a szemére, így az ágensek jelentéseit olvasta, immár sokadszor. Hiób-hírek mindenünnen… Észre sem vette, hogy egy öregember lépett hozzá:
- Megengedi felséged, alázatos szolgájának, hogy frissítésére legyen egy korty itallal?
A megszólított meglepetten nézett fel: hogyan engedhettek a legényei egy idegent a közelébe? Bár ki tudja… Egy orgyilkos tőre most véget vethetne minden felesleges küszködésnek. Azonban az öregember mosolya minden gyanakvását szertefoszlatta.
- Megengedem. Adj innom.
Az öreg külhonra valló köpönyege alól egy tömlőt vett elő és a Fejedelem felé nyújtotta. Az megkóstolta és meglepetten konstatálta:
- Ez bor! És nem is akármilyen!
- Mi mást is kínálhatnék uramnak, mint a királyok italát?
- Borral kereskedsz?
- Ha szabadna, inkább úgy mondanám, boldogsággal.
Rákóczi lelkét akármennyire is szorongatta a keserűség, szívből felnevetett:
- Akkor most igencsak nagy szükségünk lenne a portékádra! A ruházatod mutatja, hogy nem egyszerű korcsmáros vagy, hanem messzi földeket jársz be.
- Ha nem tűnne szerénytelenségnek, megerősíteném ezt. A világon mindenhol szükség van arra, amit kínálni tudok.
- A nyugati végeken is jártál? Mi hír azokról a földekről?
- Tartok tőle, hogy én sem mondhatok mást, mint amit a hírszerzői jelentettek: a császár és az angol szövetségesei győzelmet győzelemre halmoznak, így Magyarhon nem várhat segítő hadakat se a bajoroktól, se a franciáktól.
- Magunkra maradtunk, már csak az Úristenben bízhatunk, ámde úgy gyanítom az elmúlt események tükrében, ő sem igyekezik a segélyünkre lenni. Mondja hát kegyelmed, milyen boldogságot remélhetek még?
- Azt amiért zászlót bontott: a Magyar Nemzet üdvét.
A fejedelem lemondóan legyintett: - Most, amikor vereséget vereségre halmozunk?
Az öregember szelíden ellenkezett:
- Nem mindig az a győztes, aki estve a zászlaját a csatatéren kitűzi. A hely, ahol felséged pihenést parancsoltatott rendelni, Sámson nevét viseli. Gondoljon arra, hogy Sámsonnak is át kellett élnie a teljes vereséget, mielőtt végső győzelmet aratott volna a filiszteusokon.
- Csak nem azzal kecsegtet, hogy Fortuna megfordítja még hadiszerencsénket?
- Csalfa remény lenne ezt hinni. Lajos király kegyelemaranyai kevesek ahhoz, hogy sereget fogadjunk, Felséged kurucainak ciripelése pedig kevés ahhoz, hogy megfuttassa a németet. Az ottománok segítségének meg magas lenne az ára: ha egyszer újra a földünkre lépnek, nem távoznak, amíg egy fűszál is egyenesen áll.
- Máskor felkoncoltatnám, aki ily csüggeteg szavakat mond… Most azonban én kérdezem: jobb lenne, ha letennénk a kardot?
- Néha a béke nagyobb győzelem, mint amit a fegyverek tudnának elérni. Magyarország gyenge ahhoz, hogy egy birodalomnak ellent tudjon állni, de elég erős ahhoz, hogy oly fájdalmat tudjon neki okozni, hogy inkább kiegyezzen, mintsem küzdjön vele. Egyszer nyugaton is végetér a háború és akkor a német minden erejével ellenük tud fordulni. A kérdés az, hogy addig el tudjuk-e érni, hogy ne kardot, hanem jobbjukat nyújtsák felénk?
- Soha nem lennék képes fejet hajtani a németek császára előtt.
- Ne is tegye Felséged, ha szabad ezt javasolnom! A lehetséges lázadók túl gyakran halnak meg hirtelen, túl sok a vadkan ezen a földön. És mit érne egy halott Fejedelem? Ha az ország meg is hajtja a fejét, hogy ne kelljen térdre hullnia, Rákóczinak egyenes derékkal kell állnia. Ha Felségednek a haza üdve a boldogság, ezt az árat kell megfizetnie érte.
- Hajtsam bárd alá a fejemet, ahogy nagyapám tette egykoron?
- Semmiképpen! De vállalnia kell a számkivetést, a hontalanságot.
- Ugyan mi haszna lenne mindennek?
- Ha a császár kezet is nyújt a magyaroknak, ki tudja, meddig tart a grácia? Mikor érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy szétszakítsa a kontraktust és újra nehéz igát helyezzen ránk? Azonban ezt csak akkor teheti meg, ha a nemzet gyenge, már nem képes újra fellázadni. Azonban, amíg a távolban bujdosik egy Fejedelem, aki bármikor az elégedetlenek élére állhat, nem lesz mersze kihátrálni a megegyezésből. Nem az a nehéz, hogy éltünket feláldozzuk a nemzet üdvére, hanem az, amikor élni is tudunk érte. Ha kell nincstelenségben, elfedettségben. Ha valóban boldog szeretne lenni és a boldogság valóban a nemzet üdvét jelenti önnek, akkor meg kell fizetnie ezt az árat. Kérem felségedet, gondolkozzon el ezen, hogy amikor a sors választás elé állítja, jó döntést tudjon hozni.
A Nagyságos Fejedelem válasz helyett imára kulcsolta kezét…
„Úristen! Igazság kútfeje, kegyelem kimeríthetetlen forrása, ki parancsolataidról megfeledkezett népedet néhanapján a szolgaság jármával sújtod, hogy megtörvén gőgjét, amint a büntetésben igazságot adtál, a megbocsátásban újból kegyelmet nyújts neki: bevalljuk, Uram, őseink nyughatatlanságát, beismerjük mindennapi vétkeinket, amelyekkel ellened támadván, valóban megérdemeljük ostorodat.
Rászolgálunk, Uram, hogy nemzetünk dicsősége elenyésszék, s gyermekeink idegen nép járma alatt görnyedjenek.
Méltók vagyunk, hogy magvunk szakadván, eredetünk emlékezete és nemzetünk neve feledésbe merüljön, mivel elhajoltunk tőled, Istenünktől és Urunktól.
Mindazáltal, ó Uram, tekintsd a nyomorúság ez örvényébe hullott népednek sóhaját, hallgasd meg a szegények, az özvegyek és árvák Hozzád felsíró jajkiáltását…”
S mikor feltekintett imájából, az öregember nem volt már sehol... Rákóczi Ferenc, második fejedelem e néven, elmosolyodott: rendben lévő, hogy Sámson falujában ama izraelita Sámsonra gondolt, aki legyőzte a filiszteusokatm de nem tudta elhessegetni az elméjéből azon gondolatot, hogy ama bizonyos végső győzelmébe, bizony, a nagyerejű bíra is beléhalt.
[1] november 11.
Hozzászólások