Tenger görgette kavics – boldog Salamon magyar király

Fiamnak, Salamonnak

Vannak szentek, akik mindig is különösképpen közel álltak hozzám, ilyen Salamon magyar király is (1053-1087, uralkodott: 1063-1074). Gyermekként izgatott a Salamon-torony rejtélye (igaz, később megtudtam, hogy nem ott, hanem a felette romosodó várban raboskodott), felnőttként az életében megbújó teljesség ragadott meg: minden bűnt és hősi erényt megélt rövid életében. Hogy képes volt lemondani arról, amit magáról hitt és elfogadta Isten akaratát.

A tengert nézem, idegen partokon[1], idegen hullámokba képzelem a sorsom; az utat, melyen Isten vezetett, mint kavicsot a tenger, görgetett.

Apám király volt, törzséből Árpádnak, király lettem én is, István örökében, uralkodtam én is, Istenem fényében, s nevében.

Harcos voltam, kunok ellenében, mikor ezt mérte rám a végzetem: csuklóvasam forgott, lovam vágtatott, kardomat félték a pogányok, képem szemükben harcos angyal volt, ki kiűzi, ki hazám földjére tör… De ez is elmúlt: Isten krónikájában új lapot nyitott, új sorsra írtam sorsom.

Férj is voltam, császár házából[2] volt a feleségem, de nászunk magtalan maradt, most már tudom, miért, Uram.

Az Isten ítéletét istenek rettegik, mint mondja az Írás bölcs szava[3]. Döntöttél, Uram, ellenemre, s vérem, László lett király helyettem.

A visegrádi várban társam lett a csend, elnyugodott Benned lelkem, mint anyja karján csecsemője, s már a halál angyalát sem féltem.

Cellám ablaka a Dunára nézett, s ha egy-egy futár vágtatott az úton, arra gondoltam, tán ítéletem hozza, és földi sorsom itten véget ér

- De sírjából értem nyúlt Istefán[4]*, fogságom megtörte, láncom elvetette, a kapuk megnyíltak, szabadon mehettem.

Koldus lettem, ki kardját kenyérért eladja, királyságom az út volt lábam alatt, megtanultam örülni a „nincs”-nek és semmi-voltomban betöltött az Isten.

Megértettem: kardnál, koronánál, az örök harcnál nagyobb jóra késztet, utam véget ért, remete lettem.

Már ember látására többet nem jövök, csak Veled társalgok, Uram, Istenem de most hangos szóval üzenek, neked országom, s nemzetem: sok az út mely célhoz vezet, de nincs tévút, ha keresed az Istent.

Hidd el nekem, hisz minden voltam én, minden igaz és minden tévelygés, min e véres kor csak elvezethetett, és mindent vesztettem, hogy önmagam legyek.

Ember.

Ki eldobott mindent, díszes köntöst, kardot, csillogó páncélt, királyi várakat, hogy legyek koldus, kinek koronája Krisztus.

Ezt üzenem neked, országom, s nemzetem, hogy ne félj, ha Isten görgeti sorsodat, miként a tenger a kavicsokat, mert sorsod, miként enyém, a teljesség, a boldog érkezés.

Üzenem, Én. Salamon. Rex Hungariae.

[1] a hagyomány szerint boldog Salamon Polában halt meg

[2] Judit, a német király testvére

[3] utalás a 82, zsoltárra: „Isten fölkel a hatalmasságok tanácsában, az istenek körében tart ítéletet.”

[4] Szent István király