A 2023.06.02-án Tiszaörsön elhangzott ünnepi beszédem szerkesztett változata.
Egy nap, amelyen összejövünk, hogy gyászoljunk, tanuljunk és ünnepeljünk.
Gyászolunk, mert ma a magyar történelem egyik leggyászosabb évfordulójára emlékezünk, egy olyan eseményre, amiről évtizedeken keresztül beszélni sem volt szabad, s a kibeszéletlen fájdalom mérgezte lelkünket. Ma, több mint egy évszázaddal a trianoni békediktátum után ki szabad mondanunk: fáj.
Fáj, hogy megkérdezésünk nélkül elvették hazánk kétharmadát, hogy magyarok millióitól tagadták meg, hogy hitüket és identitásukat megéljék, hogy a maradék Magyarországot megfosztották erőforrásaitól, hogy halálra ítéltek minket a nagyhatalmak. Ki kell mondanunk, hogy fáj, nem csak maga a száz évvel ezelőtti igazságtalanság, hanem az, hogy a történelem azóta sem próbálta begyógyítani sebeinket.
Azonban Trianon nem csak a nemzet, de az egyének tragédiája is volt. Ha csak a saját családomra gondolok: dédnagyapámat börtönbe zárták, a nagymamám nem tanulhatott tovább, majd a családot átüldözték a csonkaországba. Mások még szerencsétlenebbül jártak, sírokat és megrokkant életeket termett Trianon.
És ez a fájdalom nem csak a miénk, hanem a velünk élő népeké is. Mi magyarok, legalább egy csonka hazát megőrizhettünk, de a velünk élő népek többségétől, például a szlovákoktól, a horvátoktól, a ruszinoktól a bosnyákoktól még ezt is megtagadták.
Azonban, ha kimondtuk, hogy fáj, tovább kell lépnünk, s fel kell tennünk a kérdést: miért? Miért történhetett meg ez a történelemben páratlan igazságtalanság Magyarországgal? Egy gyenge ember, egy gyenge nemzet mindig másokban keresi a hibát, de hitem szerint a magyarság elég erős ahhoz, hogy ne a külső körülményekben keresse az okokat, hanem saját magában, s tanulva a hibáinkból, reményt teremtsünk egy szebb jövőre. Szent Jeromos több, mint másfélezer évvel ezelőtt írta le ezeket a szavakat, látván, hogy hazája, a Római Birodalom lassan semmivé foszlik: „a barbárok a mi bűneink miatt erősek, a római légiók a mi bűneink miatt gyengék”.
Vajon mik voltak azok a bűnök és hibák, amik miatt, ha nem is érdemeltük meg a trianoni büntetést, de hozzájárultunk annak bekövetkeztéhez?
Hitem szerint három dolog tette naggyá és őrizte meg egy évezreden át a magyarságot: a szabadság, a hit és egy nemzet, egy közösségtudat, ami befogad mindenkit, származástól és nyelvtől függetlenül. Amikor ennek a három erőnek az egyensúlya megborult, amikor elfelejtkeztünk erről a három erőről, a magyarságra mindig újabb csapások érkeztek.
Mert amikor elveszítjük a hitünket egy magasabb célban, nevezzük akár Istennek vagy hazának, amikor saját énünket a másik ember elé helyezzük, amikor idegen ideológiák szolgáivá leszünk, a hazát mindig csapások érik. Ma is vádlón kiáltanak felénk Reményik Sándor 1919 szeptemberében írt szavai némely pesti poétához, amikor szülőföldje már román uralom alatt állt:
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajjon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az "asszony"-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy "Übermenschek" vagytok most is még,
S túl e széttépett nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy "testvériség"?
Egy történetet szeretnék felidézni a Bibliából: Ábrahámnak két fia volt, Izmael és Izsák, akik ellenséggé váltak, mert csak egyikőjükké lehetett az atyai áldás. Izsák két fia, Ézsau és Jákob ellenségekké váltak, mert küzdöttek, hogy melyik kapja az áldást. Jákob azonban nem választotta ki egyetlen fiát sem, hanem 12 részre osztotta azt és minden fiának külön áldást adott, s ha életben akartak maradni, egyesíteni kellett az áldásokat. Nekünk magyaroknak is széttört az áldásunk 1920-ban, s ha meg akarunk maradni, össze kell fognunk és egyesítenünk kell, határon innen és túl. Ez a ma feladata: a jó sorsot az áldást ne egymás kárára, hanem a körülöttünk élő népekkel együtt éljük meg.
Ha átéltük a fájdalmat, ha végiggondoltuk a tanulságokat, ünnepelnünk kell. Mert ahogy a tatárdúlás, ahogy a törökvész után talpra tudtunk állni, 1920-ban is a siránkozás helyett dolgozni kezdtünk és létrehoztunk egy olyan országot, amely tíz éven belül nem csak a Világháború előtti önmagánál lett erősebb, de nem egy győztesnek mondott államnál is.
Gondoljunk arra, hogy Tiszaörsön is mennyi minden történt a trianoni sokk után!
1932-ben bevezették a villanyt, 1933-ban megnyitotta kapuit a fürdő, 1936-ban 5 tantermessé vált az iskola. Az 1932-ben alapított Népház nem csak közösségi térként működött, de könyvtárként is. Ne feledjük: mindez egy vesztett világháború, egy országcsonkítás, egy gazdasági válság után.
Halálra ítéltek minket, mégis élünk, mert élni akartunk. Ma, amikor a gazdasági válság és a háború árnya borul hazánkra, ebből az újrakezdésből kell erőt merítenünk.
És ünnepelnünk kell, mert nem csak mi, a trianoni határokon belül maradtunk meg, de a határon túli magyar közösségek is. Ha valaki 1920. június 4-én este valaki azt mondja, hogy maradnak ezek a határok, mégis hallani lehet majd egy évszázad elmúltával magyar szót az elszakított területeken, kinevetik. Mégis, amikor az elmúlt hónapokban a Délvidéken, Erdélyben és a Partiumban jártunk, életerős és magabiztos magyar közösségek fogadtak minket. Nem csak mi erősítettük őket, de mi is erősödtünk általuk.
Összeköt minket nem csak a közös sors, nem csak a nyelv és a gondolkodásmód, de a tudat is, hogy összetartozunk, ahogy összeköt minket az egykor legmagyarabb folyó, a Tisza is. Ma este Tiszaörsről Moholra indulunk, hogy az ottani magyar testvéreinkkel ünnepeljünk, s lélekben viszek magammal egy rögöt is Tiszaörsről, hogy elmondjam: összetartozunk!
Kérem, hallgassák meg a mai megemlékezésre írt versemet, Török Tünde előadásában!