Barátaimnak, Pandák Pál polgármester úrnak és Tóth Lászlóné Mónikának és különösképpen Füzérradvány közösségének, akik lehetővé tették ennek az előadásnak a megtartását.
Azt hiszem, ez a szó a legfájóbb pont a történelmünkben, nemzettudatunk egyik meghatározó eleme. Sokat gondolkoztam azon a kérdésen, hogy ki a magyar, de bevallom, annál jobb választ, mint az, hogy magyar az, akinek fáj Trianon, nem találtam. Talán voltak nagyobb csapások is a magyar történelemben, de azok hatását sikerült semlegesíteni, Trianon azonban még mindig élő seb.
Trianont, mint jelenséget három szempontból kell vizsgálnunk:
- maga a történelmi tény
- a történelmi tény, ami a magyarság lelkivilágát meghatározó mítosszá vált, ami jelenünkre is hat
- s végül, fel kell tennünk a kérdést: hogyan lehetett túlélni? Milyen, a mában is használható megoldásokat alkalmazott akkor a magyarság?
1920. június 4-én, a Kis Trianon kastélyban aláírt békeszerződésben, a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, (az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-ről 92 963 km²-re csökkent) lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7 615 117 főre apadt. Ma minden három magyarból egy az országhatárokon kívül él, s naponta halljuk a hírekben, milyen retorziók érik őket csupán magyarságuk miatt…
A számszerű veszteségeknél is jobban fáj, amit kulturálisan vesztettünk, hogy számos határon túli magyar és hozzánk hűséges egyéb nemzeti közösséget felszámoltak. Számos faluban és városban csak üres épületek emlékeztetnek a megtagadásra ítélt múltra.
Emlékszem, amikor a kilencvenes években egy német menedzserrel beszélgettem a történelemről és megemlítettem neki, hogy az első világháború után elveszítettük területeink 66%-át visszakérdezett, hogy ugye 16%-ot akartam mondani… Ilyen ország-csonkításra szinte nem is volt példa a történelemben. Voltak más országok, melyek arányaikban nagyobb területeket vesztettek, pl. Törökország, de azok kulturálisan, jogilag nem voltak szervesen az anyaország részei.
Gyakori vád a magyarsággal szemben, hogy ölbe tett kézzel nézte, hogyan csonkítják meg a hazáját, azonban ez igaztalan vád azokkal a honvédekkel szemben, akik fegyverrel a kézben folytatták reménytelen harcukat.
Először vegyük számba a sikertelen kísérleteket:
1.1918 december – 1919 március között a Székely Hadosztály állította meg és lassította a román betörést Erdélybe, sőt egyes akcióikkal még felszabadító hadműveleteket is indítottak. A Hadosztály személyi állománya 4-12 fő között mozgott, felszerelése elégtelen (megalakulásakor mindössze 600 lőfegyverrel rendelkeztek), de a legnagyobb akadálya a sikeres harcuknak a központi (akkor köztársasági, korabeli szóhasználattal, népköztársasági) kormány támogatásának hiánya jelentette: előfordult, hogy a Székely Hadosztálynak szánt nehézfegyverzetet, az ellen forradalomtól való félelmükben használhatatlanná tették!
2.1919 május-június: Északi Hadjárat a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege (amelybe nagyon sok nemzeti érzelmű magyar honvéd is belépett) 150 km-rel visszaszorítja a cseh csapatokat, felszabadítja többek között Kassát, Miskolcot és Eperjest, azonban a Tanácskormány lemond az eredményekről, s a felszabadított területek egy részén a Szlovák Tanácsköztársaságot hozzák létre, majd az Antant nyomására visszavonulót rendelnek le.
Valószínűsíthető, a honvédség képes lett volna arra, hogy etnikailag igazságosabb határokat harcoljon ki, azonban a központi kormányzat és a hátország támogatása nélkül ez nem volt lehetséges.
- Balassagyarmat lakosai szabályos felkelésben űzték el a cseh csapatokat (erről szól A legbátrabb város című film);
- Szomorócról a helyi lakosság verte ki a szerb-horvát-szlovén csapatokat;
- Szentistvánlakot nem említette meg a trianoni békediktátum, a határkijelölő bizottság végül hozzánk csatolta;
- miután a Rongyos Gárda az Őrvidék jelentős részét felszabadította, Sopron és a környéki falvak népszavazással kerültek Magyarországhoz – a hűség azonban nem mindig kifizetődő: hiába szavaztak úgy, az I. Világháború után, hogy magyarok akarnak maradni, a II. után jelentős részüket, mint németeket kitelepítették…
- Somoskő maga harcolta ki, hogy hozzánk tartozhasson (igaz, nem a hagyományos diplomáciai eszközökkel, hanem egy francia tiszt életmentő műtétéért cserébe – itt már működött az, amit később a kisantant „magyar charme”-nak nevezett, s amit veszélyesebbnek tartottak, mint a „komoly diplomáciát”);
- Zajtát hivatalosan Romániához csatolták, azonban a helyi iskolaigazgató észrevette, hogy a szerződés szövege és a térkép nincs összhangban, így sikerült kiharcolniuk, hogy magyarok maradhassanak.
A Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság (1921) Trianon ellenében jött létre, de mindenképpen a magyar diplomácia sikere, hogy ezen területek elcsatolását egy kedvezőtlen nemzetközi helyzetben meg tudta akadályozni. (Ne felejtsük el, ebben az időben zajlottak az őrvidéki harcok, azaz míg nyugaton a békediktátum ellen, délen a békediktátum betartása érdekében kellett küzdenünk)
A tényleges lélekszámbeli és területi veszteségeknél sokkal súlyosabbnak érzem Trianon lelki következményeit.
Hiába harcoltak vitézül a Nagy Háborúban, a magyaroknak mégis azt kellett átélniük, hogy azok az országok gyarapodtak, születtek meg a semmiből, akik ezért semmit sem tettek, csupán a nagyhatalmak kedveltjei voltak. Mindegy mit teszünk, máshol, mások döntenek felettünk. A törökök felkeltek és a nemzetiségileg török területeket vissza tudták szerezni; nálunk szinte csak a már említett az említett elszigetelt katonai akciók történtek – a felvidéki hadjárat céljai nem nemzetiek, hanem nemzetköziek voltak, így az abban megszerzett területekről politikai okokból lemondtak Magyarország akkori vezetői.
„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.
Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.” – Kós Károly. Ezek a mondatok fejezik ki ennek a pillanatnak a tehetetlenség-érzetét.
Ugyanezen érzet kergetett minket a nagyhatalmak karjaiba; először az olaszokhoz, utána a németekhez. A következmények ismertek… Ismét belesodródtunk egy eleve vesztes háborúba, miközben meg sem kíséreltük, hogy saját erőnkből változtassunk a békediktátum feltételein.
Magyarország korábban soknemzetiségű és soknyelvű ország volt, kis túlzással több nemzetből álló impériumnak, liberális birodalomnak is hívhatnánk, a „magyar” elsősorban a politikai nemzethez való tartozást és nem nyelvi vagy faji közösséget jelentett. Trianon után ez is megváltozott.
Először vegyük a negatív hatásokat:
- Nemzetiségi oktatás visszaszorítása; -Családnevek magyarosításának elvárása (Gömbös Gyula alatt)
- Numerus Clausus: „Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.”
Meg kell állapítani, hogy ezek az intézkedések jelentős visszalépést jelentettek a korábbi, liberális szellemhez képest, de abban a korban nem voltak példátlanok, sőt, sok esetben a határon túl rekedt magyarok örültek volna, örülnének ma is, ha hasonló jogokat élvezhetnének, mint akkor a kisebbségek Magyarországon.
Pozitív hatások:
- A tényleges revíziós politika már emberekben és nem területekben gondolkozott, foglalkozni kezdett a csángó-kérdéssel is
- csak az etnikailag magyar területek visszacsatolásáért küzdött.
A korszak egyik legjellemzőbb vonása, amit kritikusai gyakran a szemére vetettek, a keresztény kurzus volt. Ezzel kapcsolatban meg kell vizsgálnunk, hogy valóban egy, az országra rákényszerített kurzus volt, vagy a társadalom belső késztetéséből táplálkozott? Egyértelmű a válasz: a keresztény újjászületés a társadalom igénye volt, azonban ennek nem csak lelki vonatkozásai voltak. A lelki szükséglet egyértelmű: a csapások idején mindig megtelnek a templomok, ha az ember szembesül saját tehetetlenségével, mindig Istenhez fordul.
A két háború közt lezajlott békés forradalomban a keresztény középosztály, illetve a parasztság játszotta a főszerepet: a korábbi liberális elit és szocialista munkásság eszméi 1918-19-ben elfogadhatatlanná váltak.
A „kurzus” szó használata azért is helytelen, mert a kereszténységgel össze nem egyeztethető magatartásformákat sokkal kevésbé tiltották, mint a kereszténység-ellenes későbbi időszakokban. (Pl. prostitúció)
A keresztény újjászületésre jellemző, hogy ezekben az években gyarapodásnak indult a papi-szerzetei hivatások száma: hamarosan a trianoni Magyarországon ugyanannyi pap szolgált, mint annak előtte a háromszor akkora régiben. Új plébániák, új rendházak épültek, s ezek kovászává váltak a társadalmi fejlődésnek,elég, ha a KALOT és KALÁSZ mozgalmakat említem meg.
Míg a régi Magyarország jelképes ünnepe a részben pogány múltat piedesztálra emelő Millennium volt 1896-ban, a két háború köztié az Eucharisztikus Világkongresszus, 1938-ban, ahol egyszerre mondtak nemet a vörös és barna (náci) pogányságra. Reménykedjünk és imádkozzunk, hogy 2020-ban nemzetünk új életre támadjon!
1918. november 11-én, IV. Károly az utolsó magyar király, az Eckartsaui nyilatkozatban lemondott uralkodói jogairól: „Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva.
Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mely Magyarország jövendő államformáját megállapítja.”
A nyilatkozat nem tartalmazta, hogy a trónról is lemondott volna. Kevesen tudják, de (a később boldoggá avatott) IV. Károly valamennyi uralkodói címe közül a magyar király címét tartotta a legfontosabbnak, így tartotta magát esküjéhez és semmilyen olyan dokumentumot nem volt hajlandó aláírni, mely Magyarország területi integritását megsértette volna (a Padovai fegyverszünet – 1918.11.3-4 még biztosította a magyar határokat).
1918. november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, így a királyság, mint államforma megszűnt.
1919. március 21-én megalakult a kommunista Tanácsköztársaság.
1919. augusztus 1-én Magyarország hivatalosan újra köztársaság lett.
1919. augusztus 7-én (a magyar Habsburg) József Főherceg kormányzóvá nyilvánította magát, így a Magyar Királyság helyreállt.
A két háború között, bár a királyság tartalmát több esetben is módosították (Horthy kormányzóvá választása, a Habsburgok trónfosztása), ragaszkodtak ehhez az államformához.
1946. február 1-én rövidtávú politikai okokból és abban a reményben, hogy a békeszerződésben kedvezőbb feltételeket érhetünk el, Magyarország köztársaság lett.
Ma él-e a királyság eszméje?
Igen, de nagyon magyarosan, azaz ellentmondásosan…
- 1978. január 5-én kaptuk vissza a Szent Koronát az USA-ból: kevesen figyeltek fel arra, hogy államfőnek kijáró fogadtatásban részesült…
- a rendszerváltás után nem állítottuk vissza a királyságot, köztársaság lettünk… Mégis, 1990. július 3-án a kiscímer lett az ország jelképe, melyet korábban csak a királyság alatt használtunk – nem a köztársaságot jelképező Kossuth-címer. Ma a világon mi vagyunk az egyetlen köztársaság, melynek a címerében egy létező korona és nem heraldikai jelkép-korona szerepel, ma a királyság eszméjét a Szent Korona képviseli.
- 2000. évi I. törvény: a Szent Korona (ami alapvetően a királyság jelképe) a Magyar Nemzeti Múzeumból átkerül az Országházba.
2011. április 18-án elfogadták Magyarország Alaptörvényét, mely kimondja: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” – s a Magyar Köztársaságból Magyarország lett. Ha nem is kerültünk közelebb a királyság eszméjéhez, de már nem is tagadjuk meg.
Ritkábban szoktunk róla beszélni, de a trianoni trauma a népszaporulatra is negatív hatással volt, annak ellenére, hogy a statisztikák ezt első látásra ezt elfedik.
Az I. Világháborúban megfigyelhető a népességszám csökkenése, bár a lélekszám emelkedett, annak üteme nem tudta elérni a háború előtti szintet, s ez a növekedés csalóka volt, hiszen jórészt az elcsatolt területekről a csonka-országba menekülteknek köszönhető.
A Horthy-korszakban a szociális és egészségügyi intézkedések hatására csökkent a halálozási ráta és a születéskor várható élettartam növekedett, azonban az alapvető problémát, hogy kevesebb gyermek születik, csak időlegesen lehetett ellensúlyoznia várható élettartam növekedésével.
A gyermekvállalást elsősorban nem is az életszínvonal csökkenése, hanem a személyes és a nemzeti szinten is jelentkező bizonytalanság csökkentette: bizonytalan helyzetben az emberek kevesebb gyereket vállalnak.
Amikor az ezeréves, öröknek hitt magyar állam felbomlott, sokan féltek a jövőtől.
Véleményem szerint, a gyermekvállalási kedv csökkenésében nagy szerepe volt a Trianon-szindróma gazdaságtudati hatásának is: a közvélekedés szerint, ez csak átmeneti állapot volt, s így, mint általában a gazdasági válságok idején, a családok a gyerekvállalást későbbre halasztották. Mint tudjuk, ez a válság nem oldódott meg, sőt, jöttek újabbak, végül önerőből képtelenné váltunk demográfiailag növekvő pályára állni.
Trianon örökségeként még mindig őrizzük magunkban a kudarc-tudatot, s ettől nem tudjuk függetleníteni a demográfiát sem. Ennek talán az az oka, hogy azóta sem sikerült tartós sikerélményre szert tennünk, másrészt, hogy amit ennek tudnánk felfogni (pl. rendszerváltás, Nato és EU csatlakozás – gondoljunk arra, hogy ’56-ban ezekről álmodni se mertünk volna!), azt sem így éltük meg.
Korábban Magyarország alapvetően liberális ország volt, ennek hagyományairól már korábban szóltam. A liberalizmust persze nem a mai értelemben kell értenünk, inkább valamilyen konzervatív, nemzeti liberalizmusként, valahogy úgy, ahogy Széchenyi is politizált.
Azonban Trianon után a liberalizmus úgymond szalonképtelenné vált, amint arra már utaltam: ebben egyrészt szerepet játszott a korábbi liberálisabb nemzetiségi politika, másrészt a liberális kísérlet kudarca: a Károlyi-féle köztársaság (1918-19) nem volt képes se az ország területi épségének biztosítására, se a kommunista hatalomátvétel megakadályozására. (Zárójelben tegyük hozzá, hogy ez a köztársasági kísérlet igencsak felemásra sikeredett: nem tartottak választásokat, miközben a feudálisnak csúfolt Horthy korszak biztosította a demokratikus kereteket.) Károlyi előtt jóformán csak liberális párt volt hatalmon Magyarországon (Deák-, Szabadelvű Párt), Károlyi óta liberális párt nem nyert választásokat Magyarországon, ha a hatalom részesei lettek, csak politikai háttéralkuknak volt köszönhető.
Azonban hiba lenne azt gondolnunk, hogy Trianon után csak a liberalizmusra mondott nemet a társadalom: valójában ekkorra az arisztokrácia már elvesztette tényleges társadalmi befolyását, a szocialista gondolat a kommünnek köszönhetően vált ellenszenvessé, így a két háború között a keresztény középosztály és kisebb mértékben a parasztság forradalma zajlott le. Jelképes, hogy ebben az időben a köznemes, önerejéből karriert csináló, Horthy Miklós és nem valamelyik gazdag arisztokrata család sarja töltötte be az államfői szerepet.
Erre már korábban is utaltam, azonban fontosnak tartom külön is megemlíteni; Trianon és 1956 után nem tudtunk hinni a sikerben. Azt hiszem, ezt nem kell különösképpen részleteznem, egy jellemző képpel azonban felvillantanám ennek romboló hatását. Jány Gusztáv, a II. Világháború idején a Don-kanyarban harcoló magyar csapatok parancsnoka, az induláskor állítólag az aktatáskájára mutatott: ebben fogom hazahozni, ami megmarad a hadseregből. Nem sokat tévedett… Hasonlítsuk össze ezt azoknak a daloló bakáknak a képével, akik még az I. Világháborúba indultak.
Kései hatása ennek a tudatnak a nyolcvanas évek végén az ellenzéki kerekasztalon jelentkezett; az ellenzéki pártok delegáltjai egyszerűen képtelenek voltak feltételezni, hogy egy szabad választáson ne az MSZMP vagy annak utódpártja nyerjen, így olyan biztosítékokat (a kétharmados törvények aránytalanul nagy száma) építettek be a kialakuló közjogi rendszerbe – ami végül az első demokratikusan választott kormány kezét kötötte meg, lassítva a rendszerváltás folyamatát.
Ez a probléma elsősorban a két világháború közti korszakot jellemezte: a trianoni tragédiára hivatkozva húsbavágó társadalmi változásokat jegeltek. Igaz, a társadalom fejlődése nem állt le, de feudális díszletek között folytatódott, a polgárság és a parasztság nem saját osztályában, hanem az úri osztályokhoz való csatlakozással akart előrébb lépni.
A legfontosabb ezek közül a földkérdés megoldatlansága volt. Bár történtek kisebb földreformok (pl. Nagyatádi-féle földosztás, amiben a megművelhető területek 4%-át osztották ki 400 000 igénylő között, továbbá a vitézi telkek rendszere), gyakorlatilag ezzel a kérdéssel komolyan csak a II. Világháború után foglalkoztak (igaz, erősen átpolitizálva). A két háború között az az alapelv érvényesült, hogy az ilyen fontos nemzeti kérdéseket csak akkor lehet rendezni, ha az egész magyarság újra egy tűz köré gyűlt.
Hasonlóképpen, a demokratikus fejlődés is lelassult; bár a demokratizálódás folyamatos volt, a demokrácia rendszere működött, de például a titkos szavazásra országos szinten csak 1938-ban került sor először. A körülöttünk lévő államokhoz képest általában nem volt elmaradásunk (talán csak Csehszlovákiához képest), de a Felvidék visszacsatolásakor már problémát jelentett, hogy korábban az ottani magyarság, ha nemzetiségileg nem is, de politikai értelemben nagyobb szabadságot élhetett meg, mint a beköszönő magyar világban.
Végül elérkeztünk a Trianoni tragédia legsúlyosabb lelki következményéhez: a bennünk kialakuló áldozat, az utódállamokban kialakuló bűntudat kérdéséhez.
Az utódállamokat a bűntudat akadályozta és akadályozza meg abban, hogy a határrevíziót nem jelentő kisebbségi jogokat teljes mértékben biztosítsa, s ez sajnos csak nagyon lassan oldódik, s félő, hogy mire sikerül a határon túli magyarok helyzetét jogilag rendeznünk, már nem lesz, aki élvezni tudja a nemzetiségi szabadságot…
Nehezebb kérdés, hogy hogyan nézzünk szembe a saját áldozattudatunkkal. Egyértelmű, hogy Trianonban a magyar állammal és a magyar néppel olyan igazságtalanság történt, ami párját ritkítja a világtörténelemben, azonban nem szabad, hogy ez felmentsen minket saját felelősségünk kutatása és a környező népek jogos érdekeinek elismerése alól.
Az áldozattudatunk akadályozta meg, hogy szembenézzünk azokkal a belpolitikai hibákkal, amik Trianonhoz elvezettek, amelyekre a környező népek politikusai hivatkozhattak. Sajnos, ez az áldozattudat ma is bennünk él, akár az egyéni, akár a nemzeti szinten megélt kudarcaink után sem magunkban, hanem mindig másokban keressük a hibát...
Nem tudunk szembenézni azzal sem, hogy bár iszonyatos tragédia volt, mi még a szerencsésebb népek közé tartoztunk, mivel legalább a maradék Magyarországon lehetőségünk nyílt az önálló nemzeti fejlődésre. Ezt nem kapták meg a szlovákok, a ruszinok, a horvátok pedig kevesebb önállóságot kaptak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, mint azelőtt tőlünk.
Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a trianoni határok nem a legrosszabb forgatókönyvet valósították meg; az utódállamok egy még kisebb Magyarországot szerettek volna
Ne gondoljunk arra, hogy ennek a forgatókönyvnek ne lett volna valószínűsége; 1919 őszén csak mintegy 30 ezer négyzetkilométert nem szálltak meg az utódállamok (a Dunántúl egy része maradt csak szabad, azaz magyar kézen). Ehhez képest már az ország mai területe is siker.
A gazdasági veszteségek elsőként az elcsatolt területeken maradt jószágokban és erőforrásokban jelentkeztek. Röviden összefoglalva a veszteségeket, aszerint, hogy az a területi veszteségekkel arányban álltak-e vagy sem, egy ábrán szemléltetve.
Megkockáztatható, hogy Trianon elsődleges gazdasági veszteségei nem voltak jelentősek: azok a területek, ahol aránytalanul nagy veszteséget szenvedtünk el, a vas és faállomány kivételével nem voltak elsődleges erőforrások a XX. század első felében, Magyarország gazdasága ettől még működőképes maradhatott volna.
Az 1973-as olajválságot követően a cserearányok romlása sokkal nagyobb veszteséget jelentett a magyar gazdaság számára, mint a trianoni szerződés elsődleges hatásai.
A másodlagos hatások, melyeket a trianoni békediktátum rendelkezései tartalmaztak, már fájóbbak voltak, ezek közül a legjelentősebbek:
- 200 millió aranykorona kifizetése (ebből ténylegesen csak 30 milliót fizettünk ki). Ennek mai értékét nehéz meghatározni, de pl. az 1925-ös teljes magyar import kétharmadának felelt meg,
- nyersanyag és élőállat szállítások
- eszközök átadása (7000 vasúti vagon, 1000 mozdony, halászhajók stb.)
- az infrastruktúra fejlesztésének tilalma (csak egy vágányú vasútvonalaink lehettek, repülőgépgyártás teljes tilalma stb.)
Mindezeken túl, talán a korábbi pénznem, a korona átváltásával veszítette a legtöbbet a maradék Magyarország. A háború után az utódállamok a korona forgalmát korlátozták, ezért a korona Magyarországra menekült, ahol a háború utáni természetes inflációt katasztrofális méretűvé dagasztotta.
További jelentős veszteséget jelentett, hogy a magyar mezőgazdaság felvevőpiaca a vámhatárokon kívül került – ellenben itt már jelentkezett az első pozitív hatás is: lehetőség nyílt arra, hogy a hazai ipar fejlődésnek induljon.
Látható, hogy az ipari termelés értéke Trianon és a világgazdasági válság között minden megnyomorításunk ellenére több mint két és félszeresére növekedett, miközben az alkalmazottak számának növekedése ettől jóval elmaradt: azaz nem csak mennyiségileg, hanem hatékonyság szempontjából is jelentősen javult az ipari termelés.
A minőségileg is fejlődő gazdaság lehetővé tette, hogy Magyarország egyenrangú félként vegyen részt a nemzetközi kereskedelemben.
Jól látható, hogy Trianon ellenére 1929-re a magyar gazdaság teljesítménye meghaladta a háború előtti szintet, s 1939-re gyakorlatilag azonos lett a csehszlovákkal és írrel, miközben a lengyelt harmadával meghaladta – miközben ezen az országok az I. Világháború nyertesei voltak, s területvesztés helyett területi gyarapodást éltek meg.
Felmerül a kérdés, hogy mi lehet ennek a gazdasági csodának a magyarázata?
Az első mindenképpen a függetlenség visszanyerése, azaz fél évezred után végre a saját kezünkbe vehettük a sorsunkat – ez az állítás akkor is igaz, ha saját erőből a területi revíziót nem tartottuk megvalósíthatónak.
A második a nemzeti magárautaltság: korábban a monarchia belső piaca a magyar mezőgazdaságot védte a külső versennyel szemben, de akadályozta a hazai ipar fejlődését – ebben az időszakban, kis túlzással, bármire is volt szükségünk, nekünk magunknak kellett előállítanunk.
A harmadik a monarchikus liberalizmus továbbvitele volt: míg a szomszédos országokban a nem többségi nemzethez tartozók gazdasági és egyéb szereplését korlátozták, Magyarországon részt vehettek a termelésben.
Végül, sikerült Trianon egyik legtragikusabb következményét is a javunkra fordítani: az elcsatolt területekről 350 ezer, többségében magasan képzett menekült érkezett, akik, mivel mindenüket hátrahagyták, alacsony költségű emberi erőforrást jelentettek a magyar gazdaság számára (hasonló ok állt a II. Világháború utáni német gazdasági csoda mögött is).
Az első érzés mindenképpen a fájdalom. Mert ekkora tragédiát nem felejthet el a nemzeti emlékezet, ha tagadnánk, saját lelkünket nyomorítanánk meg ezzel.
A második érzésünk az öröm és büszkeség legyen. Gondoljunk 1920-ra, a tragédia évére: egy kivérzett, kifosztott ország képe jelenik meg előttünk, melyet a demokratikus és népi demokratikus, a liberális és kommunista kísérletek kivéreztettek, a munkanélküliség és a költségvetési hiány hatalmas, fojtogat az infláció, a hatalomra került jobboldali kormányzat ellen nemzetközi bojkottot szerveznek... Halálraítélt ország voltunk.
Ismerős a kép? Talán nem véletlenül. De 1920-ban az ország talpra tudott állni, megkezdődött a keresztény-nemzeti újjászületés Szent István nevében, s ha az 1938-41 közötti határmódosítások 1945-ben semmivé is foszlottak, de az elcsatolt területeken még mindig hallani magyar szót. Ha akkor nem adtuk fel, ha akkor sikerült, ma miért ne sikerülne?
Ha össze tudunk fogni…
Ha nem hagyjuk magunkat és a szavak helyett a tettekre összpontosítunk…
Ha képesek vagyunk hinni Istenben, a Hazában és egymásban, nem csábulunk el a modern világ csillogásától… Akkor valóra válik Pio atya jóslata: „Magyarország olyan kalitka, melyből egyszer gyönyörű madár fog kiszállni (…) Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra”
Végül kérem olvasóimat, hogy hallgassák meg a június 4. - Trianon c. versemet (feltéve, hogy olyan országban él, ahol nem tiltotta le a Youtube):