Gyermekként még azt gondoltam, hogy e napon egymást keresztezi két vízsugár: nem fogta fel eszem az Epifániát…
Ma már kezdem sejteni, hogy Isten e hármas ünnepen vetkezik, lépésről lépésre fedi fel magát, az ember-álca mögött isteni mivoltát. Gyermekként a bölcsek előtt, emberként a Jordán vizében, ember örömében, Kána menyegzőben.
Ahogy a Nap sem egyszerre süt fel, hanem halvány hajnalban érkezik, s tavasszal sem lesz zöld a határ, egy pillanat alatt, engedi, hogy szemünk lassan szokja a fényt, köztünk élő istenségét.
Vajon eljön-e az igazi Vízkereszt, mikor egymásban fedezzük fel, Jézust, ki közénk érkezik?
Festmény: Takács István
Vízkereszt a legtitokzatosabb ünnepek egyike: van egy Jézus nevű csecsemő, egy fiatalember, aki a világban él, mint bárki más – de a sorsában ott van az isteni személy, s ez csak lassan-lassan nyilvánul ki. Vajon a mi sorsunkban mi az isteni küldetés, s mikor derül ki, mire vagyunk hivatottak és képesek vagyunk-e megfelelni ennek? Erről szól vízkeresztre írt versem.