Rozványi Dávid

Scana ezen a napon nem csak az elvarázsolt erdőt repülte körbe, hanem a határvidéket is: a patakhoz szállt, ami déli irányba az emberfiak világának határát jelezte. A pataknak azonban hűlt helyét találta: a kiszáradt patakmederben csak száraz falevelek feküdtek. A tündér szívét a rémület szorította abroncsba: hol van a tó, ahol annyit pancsikázott? Hol a vízesés, aminek függönye mögé elbújhatott, ha jöttek az emberfiak? Lelibbent a kőhídra, ahol régen annyit táncolt a telihol

Kiszáradt patak partján a patakot siratom. Víz helyett csak száraz falevelek jelzik, hogy egykor életet vitt e meder. Meztelen vagyok és védtelen, az élet eltűnt innen, érzem, s minden halállal én vagyok kevesebb. A száraz medret nem tölti meg könnyem, s hogy visszatér még az élet, csak remélem. Néha én is kiszáradt patak vagyok, mikor eljönnek a „nem szeretem napok”, de fordul még az idő és az élet, magamra rálelek, s a patakkal újra élek - várom, hiszem, remélem! A képe