A tündér a kiszáradt pataknál

Scana ezen a napon nem csak az elvarázsolt erdőt repülte körbe, hanem a határvidéket is: a patakhoz szállt, ami déli irányba az emberfiak világának határát jelezte. A pataknak azonban hűlt helyét találta: a kiszáradt patakmederben csak száraz falevelek feküdtek.

A tündér szívét a rémület szorította abroncsba: hol van a tó, ahol annyit pancsikázott? Hol a vízesés, aminek függönye mögé elbújhatott, ha jöttek az emberfiak? Lelibbent a kőhídra, ahol régen annyit táncolt a telihold fényénél és lehajtva siratta az elveszőnek látszó szép napokat.

- Mi történt veled patakocska?

- Szárazra sírtam magamat…

- Szárazra?

- Igen. Mi patakok, ha boldogok vagyunk vízcseppeket nevetünk és ha fáj valami, szárazzá várunk. És most nagyon szomorú vagyok…

- Miért?

- Az emberfiak miatt.

- Azokkal mindig csak a baj van… - bólintott a tündér, de gyorsan helyesbítette is magát: - A legtöbbször. Mit csináltak már megint?

- Azt, amit mindig…. Nem akarnak együtt élni a természettel, hanem uralni akarják. És amit nem szeretünk, hanem uralni akarjuk, az mindig elpusztul. Addig pazarolták a vizet, amíg nekem már nem jutott semmi sem. Így sírni kezdtem és teljesen kiszáradtam.

- Ők nem látták mi a baj?

- Honnan tudták volna? Ide nem lehet kocsival jönni, így nem is jönnek a partomra. Már elmúltak azok az idők, amikor gyerekek szedtek ibolyát a réten, most már, ha virágot akarnak, keresnek egy képet róla a mobiljukon.

- Nagyon sajnálom… - mondta a tündér és megsimogatta a kiszáradt patakmedret. A patak hallgatott, nem jutott eszébe semmilyen értelmes válasz.

- Bárcsak… - súgta Scana és könnyezni kezdett. S csodák csodájára, a könnycseppek mire a földre értek volna, megezerszereződtek, és a patak lassan életre kelt. A tündér csak azt vette észre, hogy egyszercsak a lábacskája már a vízbe ér.

- Mi történt? – kérdezte meglepetten.

- Nem látod? Újra élek.

- De hogyan?

- Nincs az a fájdalom, ami ne szűnne meg, ha valaki átvállal belőle egy részt. Amíg keserűségemben egyedül voltam, halott is voltam, de mikor eljöttél, és velem sírtál, újra életre keltem. Csak a magányos teremtmény lehet boldogtalan, akinek társa van, abban mindig van boldogság. A varázserőd, tudod…

- A tündér bűbájam? Pedig eskü, most nem is jutott eszembe, hogy használjam.

- Nem, nem arra gondoltam! Hanem a szeretetre, aminél nagyobb csoda talán nincs is a földön.

És erre már a tündér sem tudott válaszolni. Megfürdött a patakvízben és úgy érezte, ma ő kapott ajándékot, amit tovább kell adnia a világnak.

A képet köszönöm Kovács Katalinnak!

#patak #éghajlatváltozás #fájdalom #tündér #Scana