Kávémese Kelemen Ilona „Cikka” drótszobrász alkotásához
A férfi és a nő már órák óta úton voltak, de nem akaródzott pihenniük: még hosszú autózás várt rájuk hazáig. A férfi szíve szerint nem pazarolta volna az időt, de nem mert ellentmondani az asszonynak, így elfogadta, hogy menet közben ebédeljenek meg: a nő apró falatokra törte az előző napi maradékokat és a sofőr szájába adta. A finom hazai kalács, a Ferdinánd hamar lecsúszott, de a kétnapos kifli már nehezebben, az asszony szigorú pillantását látva azonban szó nélkül lenyelte. Igaz, közben a szemével kutatta, hol állhatnának meg. Éppen elértek egy városka főterére, amikor a férfi félreállt és kijelentette:
- Szomjas vagyok.
- Bezzeg a Ferdinándra nem voltál szomjas, csak a kiflire! – szidta le nevetne a nő. – Kérsz egy kortyot?
- Inkább egy fagyit választanék. Amúgy sem ártana kicsit megmozgatni a tagjainkat.
A városka főtere néptelen volt, de a fagyizó működött. A nő egy gombóc csokit kért, a férfi meg egy energiaital-ízűt. Tudta, hogy a másik nem szereti, ha ilyen löttyel mérgezi magát, de legalább az illúzióit meg akarta őrizni: az elsőt, hogy ha pocsék az íze, akkor biztos használ a fáradtság ellen, a másik, hogy még meg van a szabad akarata. A fagyik meglepően finomak voltak, s hogy rendbe szedjék elmacskásodott izmaikat sétálgatni kezdtek.
- Szép hely – nézett körbe a nő.
- Különleges – bólintott a férfi. – Rendezett, szép, van gazdája, olyan, ahol jó lehet élni. Mégis, furcsa. Nézd meg a fordított templomot!
A templom kapuja szokatlan módon a tornyával átellenben volt, ráadásul a magasabb templomhajót és a tornyot az alacsonyabb szentély kötötte össze.
- Hol vagyunk? – Kérdezte az asszony. – Nem néztem a térképet.
- Tudom, ez volt a feltételed: elmehetünk, csak ne kelljen vezetned, se navigálnod. Egyébként Kiskunmajsán – mutatott a szelfi-felirat felé.
Ha a város különleges volt, a felirat már egyedi: míg máshol rikítóan tarka műanyagbetűkkel szokás kiírni a településnevet, itt drótokból formálták meg. A hatalmas „MAJSA” felirat mellett szinte elbújt a „Kiskun” jelző, s az egészet egy kislányalak zárta le. Az asszony rámosolyodott a férfira:
- Ülj le oda!
- Miért?
- Nézd, nagyon hosszú volt ez az út. Te azt szoktad mondani, hogy küldetés, én azt, hogy feladat, de mindegy is, mert mind a kettő olyan felnőttes dolog, pedig lehet, hogy csak illúzió, hogy van értelme. Szeretem benned, hogy férfimódra mindig pontosan megtervezed az útjainkat, hogy mikor álljunk meg, miket nézzünk meg, hogy hol együnk… Szeretem benned, hogy melletted biztonságban érezhetem magam, hogy rád bízhatom magam, de szeretném, ha kicsit kilépnél a férfiszerepből és újra az a kisfiú lennél, aki rá tud csodálkozni a dolgokra. Ülj le a kislánnyal szemben és nézz a szemébe és mond el, hogy mit látsz!
A férfi engedelmeskedett, s hogy jobban lásson, feltolta a homlokára a szemüvegét, pont azzal a mozdulattal, mint a drótkislány.
- Olyan rendetlen ez a szobor, mégis összeáll.
- Mit látsz még?
- Mintha a szél kócolná a haját… Mint a tiedet, amit nagyon szeretek.
- No smúz! Most csak a szobrot nézd! Mit látsz benne?
- Nem tudom… Inkább csak érzem, hogy szép. A rendetlenség renddé vált össze. És látom a kislány arcát is. Ilyen kislány lehettél te is. Ha kisfiú lennék, akkor talán játszani hívnálak.
- Mire gondolsz?
- Hogy jó lenne újra gyereknek lenni. Hogy tényleg szeretnék kilépni a férfiszerepből, és játszani az életet.
A nő elővette a mobilját és lefotózta a kisfiúvá igézett férfit: - Csak, hogy ne felejtsd el a nagy felnőttségbe, hogy időnként nem árt megállni és rácsodálkozni a világra. És ha a világban felfedezed a csodát, akkor magadban is megtalálod. Kéred a maradék csokifagyimat?
- Igenis, tanítónéni, kérem!
A férfi és a nő visszaindult a kocsihoz, és tudták: ide még vissza fognak térni, egy szép nyári estén. Vissza fognak térni régi önmagukhoz.